PJ Harvey (szül.: Polly Jean Harvey, 1969. október 9.) vidéki lány, Nyugat-Angliában, Dorset megyében, Yeovil mellett nőtt fel egy farmon, birkák és gumicsizmák világában, gyermekkorában nem hordott szoknyát és csak fiúkkal játszott. Ez utóbbit tette később is, csak más értelemben: mikor 1991-ben Londonba költözött (szobrászatot tanulni egy művészeti főiskolán), a rocktriója élén gitározó dalszerző-énekesnő pillanatok alatt kultikus figurává vált nyers zenéjével és kihívó, zsigeri női szövegeivel, melyektől a férfiak és a feministák hátán egyaránt felállt a szőr. Független kiadásban megjelent Dry című 1992-es bemutatkozó albuma az évtized legmarkánsabb női debütálása volt, Rid Of Me című '93-as lemezét pedig már az Island kiadóhoz szerződve vette fel Steve Albini hardcore-producerrel (aki ezután rögtön a Nirvana In Utero albumához fogott). Polly nem lehetett túl elégedett a végeredménnyel, mert a Rid Of Me után néhány hónappal - addig példátlan módon - kiadta egy külön lemezre gyűjtve a dalok demóverzióit, melyeket egymaga készített még a Steve Albinivel közös munka előtt (4-Track Demos).

Következő lépése is hasonlóan radikális volt: felrúgta addigi triófelállását, jórészt billentyűs hangszereken kezdett komponálni, és a To Bring You My Love albumot már egy sereg vendégzenésszel (köztük névrokonával, a multiinstrumentalista Mick Harvey-val, Nick Cave zenekarának kulcsemberével) rögzítette. A korábbiaknál változatosabb és nőiesebb albummal PJ Harvey afféle alternatív szupersztár lett... ám utána három és fél évig nem jelentkezett új szólólemezzel. A köztes időszakot csupán néhány filmes munka (Az élet könyve című Hal Hartley-filmben például Mária Magdolnát alakította) és néhány kollaboráció fémjelzi: közös dalok Nick Cave-vel, Trickyvel, a filmzeneszerző Nick Bicat-val vagy a francia avantgardista Pascal Comelade-dal, illetve egy közös lemez zenei mentorával, John Parish-sel, akivel már szólókarrierje előtt együtt játszott az Automatic Dlamini art-rock együttesben (Dance Hall At Louse Point - 1996) - ám a zenét ezen kollaborációk egyikében sem Polly szerezte. Rövid, de annál viharosabb románca Nick Cave-vel ez utóbbit legszomorúbb lemeze (The Boatman's Call - 1997) megírására ihlette, míg PJ Harvey csak 1998-ban adta ki a hasonlóan borongós Is This Desire? albumot (miután többször újrakeverte az anyagot, amit egyszer majdnem meg is semmisített).

A csúcsformájához és a gitárokhoz való igazi visszatérést a tavalyi Stories From The City, Stories From The Sea hozta meg, melyet hajdani dobosával és Mick Harvey-val trióban rögzített, s ezáltal egyesítette korai rockhangzásának és 1995-ös lemezének erényeit. Az energikus albumot, melyen a Radiohead énekese, Tom Yorke is közreműködik, hősnőnk New York-i élményei ihlették, és ismét érezhető rajta Patti Smith hatása (Pollyt a kritikusok már kezdettől fogva a legendás New York-i art-punk énekesnőhöz hasonlították, akinek életművét akkoriban pedig még nem is ismerte, de aztán az 1995-ös lemezen idejére már tényleg felvett bizonyos Patti Smith-es manírokat).

PJ Harvey élőben is a legizgalmasabb művésznők egyike, ráadásul minden albumának turnéján valami mást várhatunk tőle. A korai vad gitározást 1995-ben például teljesen félredobta, hogy kiterjedt kísérőzenekara élén színházi módra adhassa elő a dalokat: csupán énekelt és csörgőzött, elegáns ruhában, erős sminkben. 1998-as turnéján - amikor szintén érintette Wiesent, a Portishead előzenekaraként - már afféle cigánylányimidzset vett fel, göndör fekete hajat viselt, nagy karikafülbevalókat, csillogó gyűrűket, szoknyát, ám ami fontosabb: a régebbi számok alatt újra gitárt ragadott. Most pedig már az új számokban is gitározik, haját újra kiegyenesítette, sminkje csinosabb, vállpánt nélküli, aranyszínben csillogó felsőt visel és magas sarkú cipőt, a kettő között pedig egy rövid fekete szoknyát, amire nagy fehér betűket ragasztott: LICK MY LEGS ("nyalogasd a lábam!" - idézet Rid Of Me című számából). A kontrollfüldugó rádióvevőjét a bal karjára szíjazta, mintha valami dísz lenne.

Programját egy nagy piros Gretsch gitárral a nyakában, egy dobos és egy basszusgitáros kíséretében kezdi, triófelállásban, mint karrierje hajnalán, ráadásul egyik legkorábbi dalával, a férfiszerepet próbálgató Man-size-zal. A következő számban leteszi a gitárt, és csörgőt vesz a kezébe, miközben kísérői átrendeződnek: két újabb gitáros jön színpadra, egyikük egy nagydarab szőke lány, az este folyamán ő feladata a torzítás és a gerjesztés. Az 1998-as albumról való The Sky Lit Up után máris a mában vagyunk a This Is Love-val és az újra megtalált életkedv dalával, az euforikus Good Fortune-nel, az est leg-Patti-Smith-esebb számával. Eddigre már beindul a közönségben a tömegszörf, a biztonsági emberek rutinosan kapkodják ki a színpad felé hirtelen meglóduló testeket, akik utána vigyorogva rohannak ki oldalt, hogy aztán újra beverekedjék magukat a tömeg sűrűjébe.

A minden üresjárattól mentes koncert további részében Polly hol gitározik, hol csörgőzik, hol meg csak énekel (egyszer még valami miniatűr billentyűs hangszeren is játszik), miközben az új album dalai (The Whores Hustle And The Hustlers Whore, You Said Something stb.) közé régi számok keverednek. Tulajdonképpen PJ Harvey minden szólólemeze képviselteti magát: a '95-ös albumról például az akusztikus gitáros Send His Love To Me lassú, elektromos verzióban szólal meg, a debütáló lemezről a Sámson legendáját feldolgozó Hair kerül elő, a Rid Of Me album címadó dalát (melyet Juliette Lewis is elénekelt a feminista rendezőnő, Kathryn Bigelow Strange Days - A halál napja című 1995-ös filmjében) Polly egymaga adja elő a nagy piros gitárral. A fenyegetően ketyegő verzékből hirtelen - rátrappol a torzítópedálra, azt' - hangos sikálásba és ordításba csap át, aztán vissza és még egyszer, a végén pedig hangszerkíséret nélkül sivítva ismételgeti a már emlegetett "nyalogasd a lábam, tüzelek!" sort. Éles fehér fény világít lábmagasságban, és tisztán látszik, hogy az énekesnő nem használ Silkepilt. PJ Harvey már csak ilyen, a saját szabályai szerint játszik. (Mielőtt megkérdeznétek: igen, a hónalját már borotválja.)

Polly olyannyira a saját szabályai szerint játszik, hogy nem érzi magára nézve kötelezőnek, hogy legismertebb dalaiból állítsa össze a programot. Már a három évvel ezelőtti wieseni koncerten is csak egyetlenegyet játszott korábbi kislemezdalai közül (a legeslegelsőt, a Dress címűt), de a mostani műsorból is hiányzik az aktuális A Place Called Home, akárcsak az előző album Perfect Day Elise és The Wind című kulcsdarabjai, a korábbi sikerdalok közül pedig a C'Mon Billy, a Sheela-Na-Gig, a Dress vagy Beavis és Butthead nagy kedvence, a 50ft Queenie. Előkerülnek viszont obskurus B-oldalas számok, sőt olyan is akad, ami még semmilyen formában nem jelent meg. A koncert háromnegyedénél elhangzó Somebody's Down, Somebody's Name című dögös darab annak idején a Down By The Water kislemezének B-oldala volt, így nem véletlen, hogy pont az jön utána. A gerjedős szintibasszusra épülő vízbe fojtós sztori a PJ Harvey dalait amúgy is jellemző balladai homály ékes példája, ami alatt teljesen felbolydul a zenekar: Polly rumbatököt ráz, a gitáros lány fadarabokkal kopog, vokálozik és néha melodicát fúj, a basszista (aki korábban többször billentyűzött is) a dobok mögé ül, míg a dobos billentyűzni kezd. Ezután még két vad szám jön az új albumról, a Kamikaze és a Big Exit. "Betonon járok / homokon járok / biztonságos helyet / sehol nem találok / félek, bébi / futni kéne / a világ megőrült / pisztolyt ide!" - énekli Polly, miközben támadóállásban feszül a mikrofonra, a közönség ismét meghülyül, aztán vége. PJ Harvey köszön, a zenekar levonul.

A közönség ráadásért őrjöng, ám ekkor valami meghökkentő történik: az egyik technikus nyakához emelt ujjal - nyekk! - jelzi a keverőpult felé, hogy vége, erre felkapcsolják a fényeket. Egy magyar fesztiválon ebből valószínűleg kisebbfajta lázadás lenne, de a példás magaviseletű osztrákok hamar beletörődnek a dologba.

A dolog igen méltatlan, főleg, ha számba vesszük a körülményeket. A július 6. és 8. között zajló wieseni Forestglade Fesztivál (Placebo, Therapy?, Ash, Goldfinger, OPM, New Model Army, H-Blockx stb.) utolsó napján PJ Harvey eredetileg a fő attrakció, Everlast műsora előtt lépett volna színre, de egy-két héttel korábban Everlast lemondta dolgot. Ahelyett, hogy PJ Harvey-t tolták volna előre fő fellépőnek, a www.wiesen.at oldalon egy ideig üresen állt Everlast helye, aztán nem sokkal a fesztivál előtt megjelent ott a Dog Eat Dog neve (egy olyan zenekaré, amelynek fél évtizede volt utoljára sikerdala, és amely egy-két éve Mezőtúron volt sztárvendég). A PJ Harvey előtt fellépő Söhne Mannheims nevű - feltételezhetően német - együttes többet játszott a kiírtnál (ők bezzeg adtak ráadást), és a szervezők, úgy tűnik, a fesztivál egyetlen női fellépőjén - akárhogy is nézzük, az aznapi gárda legnagyobb nevén - kívánták behozni a csúszást, hogy a Dog Eat Dog két órája minél kevesebbet csorbuljon.

A koncerthelyszín bejáratánál kifüggesztett órarend szerint PJ Harvey-nak egy és negyed órája lett volna - mint ahogy három éve, a Portishead előtt annyit is játszott, 19 számot, míg itt most csak egy órában 15-öt. De még így is sokkal jobban jártunk, mint azok, akik a U2 előzenekaraként látták az amerikai turnén, mert ott a beszámolók szerint csak 40 perce volt. De még így is sokkal jobban jártunk, mint aki nem látta, mert egy hihetetlenül izgalmas és karizmatikus előadóról van szó, aki ráadásul most van a legjobb formájában - lemezen és koncerten egyaránt.



Koncertfotók: Csorba Gábor