Wales, a mostoha sorsú nyugati tartomány a kilencvenes években egyre jelentősebb tényezővé vált a brit rockporondon. A Nagy-Britannia legfanatikusabb rajongótáborát kitermelő Manic Street Preachers (lásd: Know Your Enemy) mellé idővel olyan zenekarok zárkóztak fel, mint a neo-pszichedéliában nyomuló Gorky's Zygotic Mynci és Super Furry Animals (lásd: Rings Around The World) vagy az óriási sikert elérő, ám azóta feloszlott Catatonia (lásd: Paper Scissors Stone). Na és persze mindjük közül a legfiatalabb és leghevesebb, a Cwmaman nevű kis walesi községből való, régimódi rockzenén nevelkedett Stereophonics trió, mely már 1997-es Word Gets Around című karcos és nyers bemutatkozó albumával platina státuszba jutott (a briteknél ez háromszázezer eladott lemezt jelent). A két évvel későbbi (négyszeres platina) Performance And Cocktails révén igazi nemzetközi sikereket is elértek, és még abban az évben közös felvételt készített velük a leghíresebb walesi popsztár, Tom Jones is (a Mama Told You Not To Come című 1970-es virgonc Randy Newman-szerzeményt dolgozták fel együtt). Bár a harmadik Stereophonics-album, a 2001 tavaszán megjelent Just Enough Education To Perform már egyenetlenebbre, összességében gyengébbre sikerült elődeinél, még így is az év legjobban fogyó lemezei között foglal helyet (e pillanatban már dupla platina) és a zenekar népszerűsége továbbra is töretlen: a Wembley Arenába meghirdetett november 17-i és 18-i koncertekre már hetekkel korábban elfogytak a jegyek.

A népi öntudatot csak erősíti, hogy a kétharmad részt walesi Feeder trió az előzenekar, mely idén Echo Park című harmadik albumával megütötte a főnyereményt: az amerikai piacra kacsintgató lemez slágerei, a Buck Rogers, a Seven Days In the Sun, a Turn vagy a hipnotikus Piece By Piece bebiztosítják a rövidke, ám energikus koncert sikerét.

A hosszúra nyúlt átszerelést követően a rockújságírókat ostorozó Mr. Writer című Stereophonics-dal fura remixe adja meg az alaphangot, majd társai kíséretében megjelenik a színpadon a rövid hajat, fekete napszemüveget viselő (ezáltal mintegy Liam Gallagher kisöccsének ható) Kelly Jones és vastag akusztikus gitárján pengetve énekelni kezdi ugyanezt a dalt. És azonnal nyilvánvalóvá válik a Stereophonics sikerének egyik titka: a kis termetű Kelly reszelős énekhangja, mely (bár némiképp rokona Liamének, Rod Stewarténak, és a Manic Street Preachers-vezér James Dean Bradfieldének) ezer közül is felismerhető. A másik titok meg a dalszerzői képességeiben rejlik, melynek a Mr. Writer is kiváló példája: a sértett rocksztár fáradt kesergése az eddigi legjobb lassú dala. A "szeretnélek mindnyájatokat lelőni" sor helyett Kelly gúnyosan "megcsókolni"-ra finomít, a vetített háttérben betűk futnak, a wurlitzer hangja borzongató atmoszférát kölcsönöz a dalnak. A billentyűk mögött a zenekar egyik hűséges producere, Marshall Bird ül, rajta kívül még egy elektromos gitáron játszó srác egészíti ki koncerten a triót, melyet Kelly mellett a basszista Richard Jones (csak névrokon) és a vicces képű göndör dobos, Stuart Cable alkot.

A világ körüli turnék tapasztalatai ihlette új album nehézkes, zeppelines riffelésű nyitó dala (Vegas Two Times) után slágerparádé jön: az első album első száma, a sodróan zseniális A Thousand Trees ("Egy fából ezer gyufaszál készülhet, de egy gyufaszál is elég, hogy leégjen ezer fa"), majd a nemzetközi áttörést meghozó, hasonlóan pörgős The Bartender And The Thief, melyek idejére Kelly elektromos gitárra vált, majd ismét akusztikussal a lassú Hurry Up And Wait, az I Wouln't Believe Your Radio, majd a zenekar legfülbemászóbb dala, a Have A Nice Day, mely alatt a háttérben virágminták pörögnek. "Ezt a dalt egy San Franciscó-i taxisofőr ihlette. 45 percen át abszolút baromságokat beszélt, aztán mikor kitett minket, azt mondta: hét dollár lesz, a viszontlátásra, teljen jól a napjuk" - konferál Kelly, később a dal közepén lévő kis kiállást heccből csaknem húsz másodpercre nyújtják, amitől a felhúzott közönség egyre jobban kezd ordítani.

A szintén világ körüli kóborlás ihlette Nice To Be Out egy finom dobgépes alapon gördül, a dobos előrejön csörgőzni, majd a Same Size Feet című korai dal következik, ami előtt Kelly elmondja, hogy ezt a számot már vagy három éve nem játszották és korai turnébuszos élmények jutnak eszébe róla. Aztán két dal jön az 1999-es lemezről, a refrénre mindig beinduló Just Looking és a végig feszes T-Shirt Suntan.

A lusta Watch Them Fly Sundays után Kelly leül a vastag testű akusztikus gitárjával és az új album leg-Neil Young-osabb dalát, a Step On My Old Size Ninest kezdi énekelni, miközben a billentyűs szájharmonikázik, a kiegészítő gitáros pedig slide-ozik. Egy hasonlóan régimódi dal jön, de ez ténylegesen feldolgozás: egy harminc évvel ezelőtti Rod Stewart-dal, a Handbags & Gladrags, amit az énekes a koncertteremben lévő szüleinek ajánl harmincötödik házassági évfordulójukra (Kelly kései gyerekük, még csak húszas évei közepén jár).
"And now something completely different" - sercinti el Kelly a klasszikus Monty Python-szlogent, és gerjedős rockdalok következnek az első két albumról: a Roll Up And Shine, a Not Up To You, a Pick A Part That's New című nagy sláger és végül zárásként a kezdet, a legelső kislemez, a Local Boy In The Photograph, az első album vidéki/kisvárosi életérzésének és Kelly mikromegfigyelésekben gazdag történetmesélős dalszövegírói stílusának egyik pregnáns példája.

A ráadás szintén az első lemez világával indul: a közönségtapssal kísért lassú Traffic és a pörgős More Life In A Tramps Vest nagy együtténeklős kedvencek, és ezekkel együtt hiánytalanul megvan a zenekar összes slágere (a Tom Jonesszal közös dalukat kivéve, de az végül is feldolgozás). Kellyn ekkor már nincs fenn a napszemüvege. Az estét végül két új szerzemény zárja: a kísértésnek ellenállni nem tudó pénzszállító sofőr börtöndala, az Everyday I Think Of Money és az új album zárószáma, a belassult, szájharmonikás, hetvenes évek hangulatú Rooftop.

Ez utóbbi persze nem a legjobb befejezés, de a zenekar legutóbbi két kislemezválasztása (a Step On My Old Size Nines és az említett Rod Stewart-feldolgozás) sem a legszerencsésebb. Az együttes jövője sem áll a legbiztosabb alapokon, hiszen egy évvel ezelőtt Kelly Jones már csinált egy akusztikus szólóturnét (amelynek felvételeit nem szégyellte Stereophonics-kislemezek bónuszdalaként elsütni), továbbá az új album dalait már mind saját neve alatt jegyezte, noha korábban a Stereophonics-számok a zenekar közös szerzeményeként voltak könyvelve. Baljós jelek ezek, de erre az estére nem telepedtek rá, a Wembley Arena tizenvalahányezres közönsége azt kapja, amiért jött: közösségi élményt, klasszikus szabású rockslágereket egy karizmatikus dalszerző-énekestől és szimpatikus zenekarától, modern népdalokat a nép egyszerű gyermekeitől.