A borító gyanús: az előző lemez rendkívül ötletes, egyszerűségében is szellemes "titkosírásos" dizájnja után most itt egy fotómontázs - visszatérés a korábbi képvilághoz. Az első meghallgatás akár csalódást is hozhat: már megint a régebbi hangzás, gyönyörű telt hangszerelés, extázisig fokozódó szólók, befejezhetetlen himnuszok - szép, szép, de semmi forradalmi. Második, harmadik, sokadik meghallgatás, alaposabb megismerés után azonban kiderül, hogy a bársonyos felszín alatt rengeteg meglepetés várja a hallgatót: izgalmas szerkezetű kompozíciók, érdekes hangszerelési megoldások, meghökkentő váltások.A PMG tizenegyedik stúdióalbumán ismét új tagok mutatkoznak be, ami megszokottnak mondható, hiszen a kiegészítő zenészek posztján gyakran próbálkoznak fiatal muzsikusok bevonásával a "régiek", az együttes magját képező Pat Metheny (gitár), Lyle Mays (billentyűk) és Steve Rodby (basszus), akik immár több mint húsz éve dolgoznak együtt.Ami a nagyobb meglepetés, hogy a dobos posztján is változás történt, hiszen Paul Wertico már szintén őstagnak számított, s most itt van helyette egy fiatal mexikói, bizonyos Antonio Sanchez. Játéka valóban igazolja a felé megnyilvánuló bizalmat, elképesztően dinamikus és mégis érzékeny, bár ha nagyon figyelem, akkor néha úgy tűnik: túl sok! Cseppet sem érvényes ez utóbbi megállapítás a másik "új fiúra": a kameruni származású Richard Bona, aki eddig inkább basszusgitárosként jeleskedett (többek között Joe Zawinul oldalán), most csodálatos érzékenységgel kezeli az ütőhangszereket - és néha a hangját is. Elmondható ez a vietnami származású Cuong Vuról is, aki gyönyörű trombitaszólóival véteti észre magát, az énekstílusa pedig leginkább az Offramp és a First Circle albumok énekeseit, Nana Vasconselost és Pedro Aznart, tehát a nyolcvanas évek elejének, közepének a hangulatát idézi.Most - hogy ezt leírtam - jövök rá, hogy tulajdonképpen az egész album (még ha a mai modern hangzásba is van ágyazva) mintha ebben a nyolcvanas évekbeli felfogásban készült volna, a hármas szám például rákerülhetett volna akár az 1984-es The Falcon And The Snowman filmzenére is (mely a David Bowie-val közös This Is Not America című slágert is tartalmazta). Mindezek ellenére nem nevezném visszalépésnek az új lemezt, mert ha nem is üt ki elsőre, mint az előző PMG-album, azért sok váratlan, szép és megrendítő erejű ütést visz be. Háttérzenének is kellemes, a "megfejtők" is bíbelődhetnek vele, sőt május 31-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon élőben is meghallgatható az új anyag.

9/10