Igaz, öt esztendővel ezelőtt jelent már meg egy LGT-anyag, azt megelőzően viszont utoljára 1984-ben publikált közös anyagot a magyar könnyűzenei paletta (egy jelentős szeletének?) erőviszonyait mindmáig meghatározóan befolyásoló négyes, vagyis a vélhetően még ma is szép számú egykori rajongótábor (és a mindenkori gimnazista felfedezők által biztosított stabil utánpótlás) bátran kotorhat a pénztárcába - és persze a távirányító play gombja felé is. Az első pöffenés óta eltelt 31 évben persze a főmasinisztából Pici BÁCSI lett, a megannyi nagyszabású tervből valóság, a produkció azonban (lényegileg) mit sem változott: minőségi zene, ha kell, virtuóz, mégis csak ritkán magamutogató hangszeres megoldásokkal, no meg ki-be fordítható, finom érzelmességgel megírt szövegekkel, némi nosztalgikus felhanggal spékelve (ez utóbbiak nagyobb részét egyébként ezúttal a zenéért is felelős Presser Gábor jegyzi, bár természetesen a régi szerzőtárs, Sztevanovity Dusán is papírra vetett jó pár sort - ha nem lenne kiírva, ki, melyiket, nehezen tudnánk eldönteni.) Az inkább ízléses, mintsem izgalmas, önreflexiókkal és öniróniával is rendesen megpakolt lemez csúcspontja a hangulatos és vicces, akusztikus gitáros Én úgy emlékszem, de a (borítófotó tanúsága szerint egy garázsban berendezett) kocsmában felcsendülő többi dal is hozza, amit elvárhatunk.Egy szó, mint száz, a - sem stílusában, sem megszólalásában - nem modernkedő LGT különösebb katarzisérzet nélkül szerez néhány kellemes percet rajongóinak, s az már végképp nem az ő hibájuk, hogy az ennyi ideje pályán lévő zenekarok új lemezei a stabil kereskedelmi mutatók és a megbízható művészi színvonal mellett az életműhöz igazán sokat már nem tesznek hozzá - igaz, nem is vesznek el belőle. Pont, mint a klasszikus Monty Python-féle Tarzan-jelenetben: "Önnek nincs semmi a bal lába ellen. De sajnos mellette sem."

7/10