A Cassius két tagja, Boombass és Zdar, polgári nevükön Hubert Blanc-Francard és Philippe Cerboneschi 1988 óta ismerik egymást. A két hangmérnök-producer a hiphop felől indult, először MC Solaar (lásd: Cinquieme as) korai lemezein tűntek fel, majd La Funk Mob instrumentális projektjükkel, aztán a kilencvenes évek közepének house hulláma őket is elragadta, Philippe a neves francia DJ-vel, Etienne De Crécyvel dolgozott Motorbass néven, majd Boombasshoz visszatérve L'Homme Qui Valait Trois Milliard fedőnév alatt rakták le a Cassius alapjait. Az 1999 című bemutakozó Cassius-album a francia neo-diszkó-house egyik alaplemeze lett, szorosan a Daft Punk és az abból kivillanó Stardust nyomdokain, de még a Superfunk (Hold-Up), a Modjo (Modjo) vagy a Galleon (Galleon) előtt. A korszellemnek megfelelő tipikus hangmintás, filter-diszkós DJ-lemez volt, ahol a ritkás énekhangok szempler közvetítésével érkeztek, ám a következő évezredben Boombass és Zdar már nem akarták megismételni a régi receptet, főleg hogy nagy haverjaik, a Daft Punk-fiúk is megmutatták a továbblépés útját. A Cassius tehát egy csomó analóg cuccot vásárolt stúdiójába és énekes-hangszeres dalokban kezdett gondolkodni, amihez segítségül hívtak egy gitárost és egy seregnyi énekest.Már az Au Reve instrumentális nyitószáma, a Hi Water is élőbben szól, mint a három évvel ezelőtti albumról bármi, aztán a hard rockos gitárral nyitó, címében a híres Simon & Garfunkel-dalt megfricskázó The Sound Of Violence-szel beindul a meleghenger: a nagydarab feka énekes, az angol Steve Edwards által elővezetett dal egy igazi funksláger, egyszerre retrós és futurista, tele szellemes zenei váltásokkal, kiállásokkal, a végén siránkozó kórussal. A dzsesszes nyitányú, ám hamar diszkóba ránduló Under The Influence ismét egy ellenállhatatlan táncdal, ismét férfi hanggal (a soulénekes Leroy Burgess-szel), majd a Room Tone egyperces intrója után egy fergeteges rap jön (Thrilla) a kilencvenes évek hajnalát idéző szintis alapokra, nem mástól mint Ghostface Killah-tól, a Wu-Tang Clan (lásd: The W, Iron Flag) oszlopos tagjától. A szintén szintipopos, ám lassú és vokóderes robothanggal díszített Telephone Love pihenője után aztán indul a lemez női oldala, a legendás diszkódívával, Jocelyn Brownnal készített I'm A Woman című lehengerlő house-himnusszal (amiben szintén kapunk egy hard rockos gitárnyitányt), majd a Gladys Gambie által énekelt Protection ritmusalapok nélküli szintetizátoros vágyakozásával. Aztán női vokálok közepette visszatér Leroy Burgess a pattogós Till We Got You And Me-ben, ahol még szaxofont is hallunk (valószínűleg ez a dal is kislemezen fog kikötni). A puttyogós 20 Years (How Do U See Me Now) torzított énekhangjáról nehéz eldönteni férfi vagy női, a finoman ringatózó Nothingban a női kórus mindössze címadó szót ismételgeti, miközben jön egy gitárszóló meg némi szájharmonika. Tökéletes albumzáró lenne, ha itt érne véget a lemez, de a Cassius még nem akarja abbahagyni. Innen már csak instrumentális számok vannak hátra: az élesen morzézó billentyűshangok uralta Barocco, a hangmintákkal vagdalkozó On (ez hasonlít leginkább az 1999-es Cassius-hangzásra), továbbá az album címadó záródala, a bő hét percen át ketyegő Au Reve (Álomra), amiben szintén hangsúlyos szerepet kap a gitár.

9/10