"A baloldali vitrinben a Coldplay együttest láthatják, őket nyilván nem kell bemutatnom. A jobboldaliban pedig ez a négy zombi a brit rockzene Libertines néven futó aktuális megmentői. Ne lepődjenek meg azon, hogy négyük közül az egyik néger. Ez a gikszer természetesen nem fordulhatott volna elő a másik vitrinben mosolygó, világbirodalmilag korrekt bagázzsal."

A Libertines Up The Bracket című bemutatkozó albuma egészén pontosan úgy vágja gyomorszájon a hallgatót, mint a Supergrass 1995-ös debütje, az I Should Coco. Nagyon fiatal csávók próbálnak annyira gyorsan játszani a hangszereiken amennyire szeretnének, de mivel ez lehetetlen, az eredmény egy nagy, zajos massza. Ez pedig - ahogy leginkább a Horror Show című szám féktelen kiabálása és gitársikálása bizonyítja - minden jó rockandroll alapja.

A már említett, brit rockzenekarilag arcátlanul sötét bőrű Gary Powell dobos mellett a Libertines James Hasall basszusgitárosból, valamint két gitáros-énekes-frontemberből, Carl Baratból és Pete Dohertyből áll. Ők ketten a lemezen is felváltva üvöltik el a számokat, és a Libertines legendásan lendületes koncertjein is ők zúdítják a tempót a közönség nyakába.

2002 egyik legjobb rocklemezeként érthető, hogy az Up The Bracketben benne van 2001 két legnagyobbat dobó rockegyüttesének minden tanítása. A Horror Show-t akár a svéd Hives is játszhatná, a Time For Heroes flegmasága pedig egyértelműen a Strokest idézi. A Libertines gyökerei azonban ennél lényegesen messzebbre nyúlnak, a London prosztó East Endjéből származó együttes nagypapája Pete Townshend és a Who, papája meg Paul Weller és a Jam. A nagybácsi meg természetesen a Clash, de őket felesleges is megemlíteni, mivel a lemez producere az a Mick Jones, aki például a Should I Stay Or Should I Go-t is énekelte.

Milyen lenne a brit indie gitárzene, ha nem létezett volna a Radiohead? Hülye kérdés, a válasz viszont mindenképp az, hogy olyan, mint a Libertines.

9/10