A Depeche Mode-ot és a Yazoo-t is megjárt dalszerző-szintetizátoros, Vince Clarke végül az Andy Bell énekessel alapított Erasure-ben állapodott meg, mely 1985 és '94 között mintegy kéttucat nagy slágert produkált, ám aztán kiment a divatból. A visszhangtalan 2000-es Loveboat album óta eltelt bő két évben a szintipopnak nagy reneszánsza lett, ám az Erasure mintha elszalasztaná a pillanatot: egy feldolgozáslemezzel tér vissza. Akik emlékeznek az 1992-es Abba-esque EP sikerére, a hír hallatán talán újabb platformcipős, flitteres bulit sejtenek, ám Andy ezúttal főleg az ötvenes-hatvanas évek érzelmes dalait, és nem paródiára ingerlő camp klasszikusokat rántott a szintézisbe (illetve két olyan is akad, Steve Harley & Cockney Rebel Make Me Smile című glam himnusza, illetve a Buggles-féle Video Killed The Radio Star, de ezeket Vince választotta, és az utóbbit nem is Andyvel, hanem egy számítógéppel énekeltette fel). A Loveboat utáni időben, mikor Andy a szüleinél pihent, rákapott a helyi klubokban a karaokézásra, és feltámadt benne a vágy, hogy lemezre énekeljen néhányat Buddy Holly, Elvis Presley, a Righteous Brothers, a Walker Brothers vagy a Three Degrees örökzöldjeiből. És lőn: a díva-allűrökben eddig sem szűkölködő, varietétradíciótól sem idegenkedő homoszex frontember ezúttal is remekül használja oktávjait (a True Love Waysben vagy a You've Lost That Lovin' Feelin'-ben különlegesen bravúros alakítást nyújt, a vokalistanőkkel támogatott Walking In The Rain című szerelmes dalban pedig azzal is elszórakozik, hogy hímneműre változtatja az imádottjára vonatkozó személyes névmást, ami a Walker Brothers-féle hetero eredetiben nőnemű volt), ám Clarke nyolcvanas években fixálódott szintikörítése valahogy a dolog ellen dolgozik, és az elkerülni kívánt karaoké-érzés elkerülhetetlenül felmerül (főleg az Everyday című link effektezésű Buddy Holly-átiratban vagy az amúgy is agyon-feldolgozott Can't Help Falling In Love-ban). A lemez legjobb pillanata az első kislemeznek választott Solsbury Hill, mivel azt tényleg sikerült igazi Erasure-dallá alakítani, még ha azon az áron is, hogy a Peter Gabriel-féle eredeti 7/8-os struktúráját 4/4-esre groove-olták.

Több nagynevű előadó állt már elő - saját szerzeményeket tartalmazó sorlemezei közti pihenésként (vagy épp erőpróbaként) - komplett feldolgozásalbummal (csak néhány név: Bryan Ferry, David Bowie, Nick Cave, Sinéad O'Connor, George Michael vagy legutóbb Tori Amos), de csak keveseknek sikerült igazán jelentős és ihletett produkcióvá tenniük azt. Az Other People's Songs sem tartozik ez utóbbi kategóriába. Azt, hogy az Erasure-nek sikerül-e a Depeche Mode-hoz vagy a nemrég újjáalakult Soft Cellhez hasonló színvonalon átmentenie magát a XXI. századba, a következő - saját - anyag fogja eldönteni.

6/10