Adott két rajzfilmfigura kinézetű zenész, egy sejtelmesen mosolygó álmos cicaarcú doboslány, meg egy kölyökképű, éles hangú, izgága gitáros-énekes, akik csak piros és/vagy fehér (esetleg a hajszínük miatt már amúgy is adott fekete) ruhákba hajlandóak öltözni, azt mondják magukról, hogy testvérek („egy tízgyermekes családból” – ahogy az a régivágású blues zenészeknél illik), és minimalista, de nagyon intenzív punk-country-folk-blues-rockot játszanak, azonnal megjegyezhető, instant klasszikus dalokkal. Ezek az elvarázsolt figurák az új évezred legvalószerűtlenebb sztárjai lettek: a 2002-es év két legfontosabb MTV gáláján kaptak kitüntetett helyet, a
Fell In Love With A Girl című másfél perces számukhoz Michel Gondry által készített LEGO-animációs klipnél több díjat abban az évben csak Eminem
Without Me videója nyert, a fillérekből felvett
White Blood Cells album milliós nagyságrendű eladást produkált, Jacket pedig beválogatták a
Cold Mountain című kosztümös mozifilm szereplőgárdájába.
A siker hatására két korábbi anyagukat, a címnélküli 1999-es lemezt, illetve a 2000-es
De Stijl albumot is újra kiadták, és kiderült, hogy akár már ez utóbbival is simán befuthattak volna, mert azon már tökéletesen kiforrottak és letisztultak Jack White dalszerzői és előadói képességei, illetve a hangzás, mely az első lemezen még meglehetősen koszos és torz volt, mintha nem is egy garázsból, hanem egy dobozból szólt volna. A legnagyobb érdeklődést azonban Jack és Meg titokzatos viszonya keltette: a magukat testvéreknek valló zenészekről a szorgalmas sajtó idővel kiderítette, hogy 1996 szeptemberében házasságot kötöttek, és az 1975-ös születésű John Anthony Gillis csak ezután vette fel felesége, a `74-es évjáratú Megan Martha White családnevét. A házasságlevél felkerült az internetre és nagy karriert futott be ott – akárcsak a válásról szóló okirat, a szorgalmas sajtó ugyanis később azt is kiderítette, hogy a pár 2000 márciusában elvált (miután már 1999 elején szétköltöztek)! Zenei kapcsolatukat azonban láthatón a legkevésbé sem befolyásolta mindez. Ha a kérdés felmerül az interjúkban, passzolnak, kifelé továbbra is a fivér-nővér sztorit sugározzák (ami arcberendezésüket látva egyébként nem is tűnik hihetetlennek).
A lényeg persze a zene, és abban kevés jobb van náluk e pillanatban. Élő példái, hogy már két ember is lehet tökéletes együttes, főleg ha egyikük szerzőként őstehetség és előadóként sem csak egy hangszerhez ért (Jack billentyűsökön is tud játszani). Basszusgitár meg nem feltétlenül kell a zenébe, ha viszont mégis kedvük támadna a hangjára, akkor Jack a gitárjával és egy oktávpedállal megoldja a dolgot, ahogy a 2003 márciusában megjelent új album, a már Nagy-Britanniában felvett
Elephant bizonyos pillanataiban is hallható. Az
Elephant művészileg egy hajszállal még a
White Blood Cellsnél is erősebb album, mint ahogy annak milliós sikerét is valószínűleg megismétli: a 2003-as májusi turné idején mind Amerikában, mind az angoloknál ott díszeleg a Top20-ban.
Az európai turné legkeletibb állomása a WUK nevű bécsi kultúrintézmény koncertterme, egy kábé 500 fős hely, ahol néhány nappal korábban a Moloko
koncertezett. A színpadot két fekete öltönyös, fehér nyakkendős, keménykalapos fickó készíti elő – a White Stripes ügyel turnémenedzsere és roadja eleganciájára is. Aztán megjelenik a piros-fekete szőnyegen a copfos Meg (ezúttal feketében), és beül piros-fehérre festett nagydobja mögé, illetve a kócos Jack, aki egy fekete és egy piros szárból összevarrt nadrágot, továbbá egy tucatnyi helyen felhasított, majd hanyagul összevarrt piros pólót visel. Felvesz egy piros-fehér gitárt és belecsap a
Black Math című vadiúj gyors dalba, amitől a közönség azonnal pattogni és őrjöngeni kezd. A két különféleképpen effektezett mikrofon között ingázó Jack hamar elsüti az est első gitárszólóját, azt a jellegzetesen visító fajtát, amihez nagyon ért. Elektromosság izzik a levegőben, és meg-megrázza a frontembert, aki ezen a koncerten egyszerre Jon Spencer és Bob Dylan, Marc Bolan (T.Rex) és Ray Davies (The Kinks), Frank Black (Pixies) és Robert Johnson, sőt egyszerre Page és Plant (Led Zeppelin), míg a félrehajtott fejjel, néha csukott szemmel csapkodó Meg mintha a Velvet Underground női dobosának, Mo Tuckernek a bináris technikáját elevenítené fel.
„Mi vagyunk a White Stripes: az én nevem Jack, ez meg itt az én drága nővérkém, Meg.” Az előző lemezről elhíresült
Dead Leaves And The Dirty Ground című szerelmes blues eleinte gitár nélkül, majd egy 12 húrossal szólal meg, majd újra egy gyors szám következik, a legelső albumról való
When I Hear My Name, aztán Jack a kis elefántszoborral díszített orgonához lép, és azon kezd játszani. Egy durvított Bob Dylan-feldolgozás (nem valami régi klasszikus, hanem az 1997-ből való
Love Sick, melynek White Stripes-átirata a
Fell In Love With A Girl maxi bónuszdala lett) után átengedi a mikrofont a dobok mögül előkászálódó Megnek, aki az új lemezen szereplő énekesnői debütjét, az
In The Cold, Cold Nightot adja elő kislányhangján, majd visszarendeződnek a szerepek, és jön zsinórban a
De Stijl első két dala, a beatkorszakot idéző
You`re Pretty Good Looking („
elég jól nézel ki, ahhoz képest hogy lány vagy”) és a
Hello Operator heavy bluesa, aminek kiállásaiban Meg a dob káváján kopog egy sort.
Már ebből is látszik, hogy ez nem egy „lemezbemutató” turné, minden albumról kábé egyformán kerülnek elő dalok, sőt feldolgozás is akad, és ez az egészséges arány a továbbiakban is megmarad. A White Stripes köztudottan
setlist (előre leírt dalsorrend) nélkül lép fel, a számok úgy követik egymást, ahogy a duónak épp jól esik (legnagyobb slágerüket, a
Fell In Love With A Girlt például már nem szeretik játszani, Bécsben sem kerül elő). Jack, az emberbőrbe csomagolt zenegép a pillanat hevében kitalálja, mi jöjjön, Meg meg megtámogatja választását. A következő feldolgozás azonban még a legfelkészültebb White Stripes-rajongókat is meghökkenti: a teatralitásra hajlamos Jack a
Chicago című musical egyik betétdalát, a
Mr. Cellophane-t vezeti elő az orgonánál! Utána a zenekar első igazi sikerdala, a
Hotel Yorba indukál újabb közönségőrületet, a riffelős
The Hardest Button To Button és a bluesos
Death Letter után pedig az aktuális kislemezdal, a pletykák működési mechanizmusa ihlette
Seven Nation Army (ebben van a basszushangot adó oktáveffekt).
Ismét egy karcos feldolgozás, egyik Detroitban élő zenészbarátjuk, a dalszerző-előadó Brendan Benson dalából, a
Good To Me-ből, majd a gyermekkori lelkesedés és ártatlanság világba kiránduló
We`re Going To Be Friends, aztán egy újabb feldolgozás, az
easy listening királyának, Burt Bacharach-nak egy hatvanas évekbeli klasszikusa, az
I Don`t Know What To Do With Myself, persze tökéletesen átszabva a White Stripes-hangzásra, hogy kijöjjön a popdalból a benne rejlő kétségbeesés. „Nagyon tartottam ettől a turnétól, de most így a végére elmondhatom, hogy kezdem élvezni” – mosolyog utána a csapzott Jack és egyik legrégebbi szerzeményével, a hajszás
Screwdriverrel berekeszti a főprogramot, ami az időmérő eszközök szerint csupán 55 perc, de töménysége miatt annál jóval többet ér.
A ráadásra szintén egy nagyon korai dallal térnek vissza (
Astro), a zárás pedig egy Leadbellytől elhíresült folk-blues, a
Boll Weevil. „Ez a dal rólam szól és remélem együtt éneklitek velem a `
he`s looking for a home` sort” – daloltatja meg búcsúzóul a közönséget Jack White, akinek biztos már nagyon honvágya van, hogy drága nővérkéjével együtt ilyen hosszú időre és ilyen messzire elbarangolt detroiti garázsától.
koncertfotók: Bangha Viki
szöveg:
