A kamerákat többnyire szégyellősen kerülő Led Zeppelint hivatalosan eddig csak a legzajosabb sikereik idején készült A dal ugyanaz marad című koncertfilmben lehetett látni, az új válogatás legnagyobb erénye, hogy korábbi és későbbi fellépéseket egyaránt bemutat. Az első lemezen egy 1970-es londoni koncert kapott helyet: a kábítóan kusza, 102 perces program helyenként végtelenül hosszúra nyúló számokból építkezik, a How Many More Timesban például úgy elkóborolnak a főtémától, hogy negyedórába telik, mire hazatalálnak. Az előadás fénypontja a Muppet Show szőrmók dobosát idéző John Bonham: kivételesen végig szem előtt van, és olyan veszettül csépel, hogy öröm nézni. A második lemezen egyre kevesebb Robert Planten a ruha, és egyre profibb a produkció. A dal ugyanaz maradból érthetetlen módon kimaradt, sokkamerás, New York-i felvételen John Paul Jones az orgonához ül, és a rafináltabb darabok kerülnek terítékre. A következő, 1975-ös program egy három számból álló akusztikus blokkal indít, egy fojtogató In My Time Of Dyinggal ér a csúcsra, majd a Stairway To Heavennel oldoz fel. Ha csak ennyi lenne, ami rockzene címén az elmúlt harminc évben megszületett, akkor sem lehetne hiányérzetünk. Az utolsó angliai koncert 1979-ből már valamivel öregesebb - a Whole Lotta Love laza, szinte funky változata tökéletes hattyúdal. QQQQQ



EXTRÁK

Rövid interjúk, egy-két sosem látott klip, jópofa filmrészletek a menük alatt és korai fellépések felvételei még Page régi, hippisen cicomás Fender Telecasterével. A legszórakoztatóbb a francia revü zavart közönsége előtti szereplés a végig a fülére tapasztott kézzel gubbasztó fiúcskával a harmadik sorban. QQQQ