A Primal Scream a brit popzene egyik kuriózuma: az elszánt, de igazi zenei vagy énekesi tehetséggel meg nem áldott Bobby Gillespie egy béna kis skót retrozenekarból a legforradalmibb dance-rock szintézist nevelte ki. Bobby először a Jesus & Mary Chain dobosaként lett világhíres 1984-ben, bár igazán dobolni sem tudott, de a Reid fivérek kérésére beállt(!) a minimáldobszerkó mögé, és felvette velük a korszakos Psychocandy albumot, aztán kiszállt, hogy saját zenekarára, a Primal Screamre koncentráljon. Kezdetben Byrds/Love-féle retróban nyomultak (Sonic Flower Groove – 1987), később a Rolling Stones, az MC5, Iggy és a Stooges lett a példaképük (Primal Scream – 1989). Ekkor már ott voltak Bobby mellett Robert Young és Andrew Innes gitárosok, illetve a billentyűs Martin Duffy, akik a mai napig PS-tagok. A varázsütést azonban egy külsőstől, Andy Weatheralltól DJ-producertől kapták, aki I`m Losing More Than I`ll Ever Have című balladájuk zárórészének motívumait remixelve megalkotta a kilencvenes évek hajnalának egyik legnagyobb tánchimnuszát, és ez a Loaded című mestermű utat mutatott a zenekar teljes áthangszereléshez, melynek eredménye a Weatherall mellett az Orb tagságát is csatasorba állító 1991-es Screamadelica album lett. Az egyik drogtípusból a másikba szédülő zenekar később újra rockolni akart, így született 1994-ben a Rolling Stones-retróból és George Clinton-funkból összetapasztott, nagy slágerei (Rocks, Jailbird) ellenére is csúnyát bukó Give Out But Dont Give Up. Aztán Gillespie ismét gatyába rázta csapatát, mely azóta csak zseniális fúziós dance-rock lemezeket tud gyártani (Vanishing Point – 1997, XTRMNTR – 2000, Evil Heat – 2002), miközben a tagság Manival (ex-Stone Roses) és Kevin Shieldsszel (ex-My Bloody Valentine) bővült, a produceri poszton pedig olyanok adják egymásnak a kilincset, mint Brendan Lynch, Adrian Sherwood, Dan The Automator, Jagz Kooner, David Holmes vagy a Chemical Brothers.

Ekkora diszkográfiával a hátuk mögött már rég itt lett volna az idő egy válogatáslemez összeállítására, a Dirty Hits azonban csak a karrier második felére koncentrál. A nyolcvanas évek teljesen kimaradt, nyilván már szégyellik, pedig a C86 színtér kulcsdalának, a Byrds-reneszánszot indító és a Stone Roses számára is utat mutató alig másfél perces Velocity Girlnek mindenképpen itt kellett volna lennie, és a `89-es nagylemezről is kellett volna valami mutatóba, mondjuk a kislemezre is kimásolt Ivy Ivy Ivy, vagy a már említett I`m Losing More Than I`ll Ever Have. A következő lemezek már rendesen képviseltetnek, kronologikus sorrendben, albumonként három-négy szám (némelyik rövidebbre vágott verzióban), bár a Vanishing Point egyik kislemezdala, a dubos Star fájóan hiányzik, miközben az utolsó két albumról a Swastika Eyes és a Miss Lucifer techno-attakjai mellé olyan számok is felkerültek, melyek egyáltalán nem nevezhetők slágernek. Új felvétel egyetlen egy van, az sem teljesen új: Nancy Sinatra és Lee Hazlewood Some Velvet Morning című 1968-as slágerét Gillespie már az Evil Heat albumra is feldolgozta Kate Moss-szal duettben, de most egy feszesebb, csinosabb verzió született belőle – igaz, a ritmusváltogató eredetinek nyomába ez sem ér. A soralbumokat birtokló rajongóknak mindez kevés (azok inkább a limitált példányszámú, remixekkel kiegészített dupla verziót keressék), a zenekarral csak most ismerkedőknek viszont tisztességes agyszétcsapás 75 percben.


9/10