Az alig 400 főt befogadó Flex klub aprócska színpada roskadozik a tonnányi cucc alatt, és a nézőtér közepén akkora keverőpult terpeszkedik, hogy alig lehet kikerülni. Füleket befogni, az arénákból a kilencvenes években száműzött „cicanadrágos” rockzene visszavág! Egyelőre még csak az alagsorban, de a jelek bíztatóak: a kiváló lemezeladási mutatók (a
Permission To Land otthon négyszeres platina, de már Amerikában is aranylemez), a teltházas turné és a február közepén besöpört Brit Zenei Díjak (a legjobb brit zenekar, a legjobb brit rockelőadó, és a legjobb brit album kategóriájában) mind azt jelzik, hogy igenis, van igény a Darkness áriázós hard rockjára. A világ tíz éves depirock- és gépdiszkó-diéta után vissza akarja kapni nagyfarkú rocksztárjait. Szóljon újra a szőrös és ideológiamentes rockzene! Éljen sokáig a gitárszóló!
A terem persze dugig, a jegyek már jó előre elfogytak. Gondos kezek az alkalomhoz illően hangulatos Thin Lizzy-válogatással próbálják oldani a koncert előtti toporgás unalmát. A fiatal közönség ügyet sem vet a húsz-harminc éves örökzöldekre, így az előzenekar Wildheartsra vár a feladat, hogy megadja a kezdő lökést. A raszta hajú Ginger és bűntársai oda is pörkölnek rendesen – nem rajtuk múlik, hogy az erősen zombiszerű hallgatóságban csak nem akar felengedni az alpesi fagy. Pedig a produkció hibátlan: riff hátán riff hátán még egy halom riff. Legnagyobb slágereikből válogatnak (
I Wanna Go Where The People Go, Greetings From Shitsville, Vanilla Radio, TV Tan stb.), bár a
Suckerpunch kimarad, de tökmindegy, a kutya sem ismeri itt őket. Na igen, a módszeres karrierrombolás, a gyorsan cserélődő, de megbízhatóan alkohol- és drogfüggő legénység, az impotens kiadóknál szinte titokban megjelentetett lemezek megtették a hatásukat. A tíz éve még az angol rockzene legnagyobb ígéreteként számon tartott zenekar a tavalyi
The Wildhearts Must Be Destroyed! sikertelensége után szokásához híven most minden bizonnyal éppen ismét feloszlatná magát, ha nem érkezik a hálás tanítványoktól ez a kedves meghívás egy európai turnéra. Gingerék élvezik is a színpadot, beleadnak apait-anyait, a legnemesebb Beatles-, Kiss-, Ramones- és Motörhead-hagyományok szellemében fogant dalok majd szétrobbannak az egészséges pesszimizmustól, az ikergitárok vadul kergetőznek, miközben gyönyörűen csilingel minden többszólamú vokál. Még a dobos is énekel.
Mocorgás azonban csak a háromnegyed órás
power pop orgia
után kezdődik. Az átszerelés alatt apró lánykák az életük kockáztatásával nyomulnak a színpad elé. A Thin Lizzy
best of stílszerűen épp a
Thunder And Lightningnál tart, amikor felgördül a függöny, és a Darkness nagy lendülettel munkához lát – állandó nyitószámukkal, az
Bareback című instrumentális AC/DC-szerűséggel. Az első benyomásom, hogy tényleg kurva hangosak. Annyira hangosak, hogy fáj. A Wildhearts tökéletesen szólt, most viszont minden dörög, mint valami háborúban. Általában hiányolom a hangerőt, de most bármit megadnék az előttem viháncoló óvatos HC-harcos füldugóiért. A zenekar némi kezdeti megilletődöttség után hamar magára talál, és bámulatos magabiztossággal vezeti elő a bemutatkozó lemezt szinte teljes egészében (a
Holding My Own kivételével), néhány méregerős B-oldallal kiegészítve (
Best Of Me, Physical Sex, Makin` Out).
Az énekes Justin Hawkins úgy rikoltozik, mintha Freddie Mercury és Luciano Pavarotti közös gyermeke lenne, és közben David Lee Roth-féle terpeszugrásokkal kápráztat el. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyakorlatokat valaha élőben láthatok. Justin időnként gitározik, máskor az Alice Cooper gardróbjából kölcsönzött szexi – hasat szabadon hagyó – kezeslábasokban pózol (az egyik hátuljára ördögfarok is van varrva), a megasláger
I Believe In A Thing Called Love megfelelő kiállásánál merevkaros tapsot vezényel a fejek felett, a
Love On The Rocks With No Ice alatt pedig az egyik erős ember nyakában ülve bebarangolja a zsebkendőnyi nézőteret és közben vigyorok és fintorok közt rángatózó arccal szólózik. Nem érintem meg. A számok között folyton énekeltetni akarja a közönséget, és ilyenkor nem szimpatikus. Úgy teszi-veszi magát, mint valami középkorú énektanárnő, aki tízéves fiúknak játssza a jó csajt, miközben sosem volt szép. Szó mi szó, nem egy David Coverdale, de azért kap egy bugyit az első sorból. Aggodalomra persze semmi ok, a megfelelő kábítószerek nagy mértékben történő, rendszeres fogyasztása remélhetőleg hamar elveszi a kedvét az efféle bájolgástól. Kivárjuk... Az öccse, Dan a másik gitárnál viszont hibátlan. Közvetlenül a Marshall előtt döngöl, Malcolm Young módjára szaggat keményen, feszesen, de néha szólózni is előrejön. Mintha fogadásból csinálná, most is Thin Lizzy pólóban van.
A dobjai mögött eltűnő Ed Graham a világ legjellegtelenebb dobosa, Frankie Poullain basszusgitárosról viszont, nem tehetek róla, rögtön Steve Dawson ugrik be a Saxonból – csak nála emlékszem a rendőrbajusz és a fejkendő ilyen bátor kombinációjára. Időutazáson vagyunk, nem vitás. A Darkness azokat a daliás időket idézi meg, amikor a Def Leppard dobosának még két keze volt, és nem kellett bocsánatot kérni minden egyes gitárszólóért. Hawkinsék unalomig ismert riffekből építkező zenéjének varázsát az önfeledten idióta tálalás adja, az a telhetetlen, naiv vadság, ami a műfaj klasszikus alkotásait olyan ellenállhatatlanná teszi. Ugyanazt a következményekkel nem számoló, fejjel a falnak menő lelkesedést sugározzák, amit az Aerosmith a
Rocks albumon, a Van Halen az első lemezén vagy az AC/DC majdnem mindegyiken. Buta, hedonista gitárnyűvés mindenféle zavaró tartalmak nélkül, egyetlen, de nagyon hangos üzenettel: „Becsüld a rockot!”
koncertfotók: Vértes György
