Egyértelműen a sikeres filmzenelemez felé kanyarodott vissza a Rosszul Megrajzolt Fiú, polgári nevén Damon Gough, ez a rendkívül barátságos manchesteri nótafa. Az új lemezen inkább a filmzenés, intimebb, akusztikus dalok dominálnak, szemben az előző nagylemez érett csomagolású, sűrűbb popjával, de a dalok minősége nem változott: Gough akkor is és most is méltó örököse a legnagyszerűbb dalszerző-előadóknak. A korai kiadványok jellegzetes barkács-hangulatát mostanra végképp felváltotta a mesteri hangszerelés és a profi megszólalás kombinációja, az itt-ott előtűnő demóhatás azonban sajátos bájjal színezi a korongot (a régi barát és kiadótárs, Andy Votel volt a társproducer). A filmzenés hangulat konkrétan is megragadható, még két instrumentális felvétel is ezt erősíti, de akár színházi kísérőzeneként is elképzelhető egy-két szám, mi több, néha az is eszünkbe juthat, hogy ilyen lenne egy nagyon jó gyereklemez (amiről leginkább Damon cimborája, Nick Hornby író álmodozik). Az akusztikus dominancia néha bámulatos hangszerelési, dalépítési megoldásokba megy át, de ötletes váltások amúgy is sok szerzeményben hallhatók. Nagyon egységes a lemez hangulata, talán a „családi lemez” címke a legpontosabb rá (bár néha azért kicsit „apa gondolkodik a világról” hatása van a dolognak). A meleg tónusú énekhang már régről ismerős, akárcsak BDB slágeres vénája, de a dallamosság ezúttal teljesen megbabonázó. Furulya, fuvola, vonósok, hárfa, harmonika, trombita, csembaló, gyermekkórus, imitált koncertkörülmények, konyhai háttérzajok – mindegyik dalban más-más színesítő elem, a végére elszálló pszichedélia, felemelkedő felemelés. Bölcs, nyílt, érzelmes, romantikus – egyáltalán nem cool, amit Badly Drawn Boy csinál, viszont nagyon jó.


9/10