Súgó: Hogyan lettél táncos? Milyen előtanulmányokat folytattál?

Gergye Krisztián: 20 évesen kezdtem el táncolni. Előtte képzőművésznek illetve pszichológusnak készültem, holott magamban már jóval korábban éreztem e műfaj közelségét. Ágenst hallgattam egy koncerten, és azt gondoltam, ha lehet így énekelni, akkor lehet így táncolni is. Ez adta a végső lökést. Furcsa módon nem a balettal vagy a kortárs táncokkal kezdtem alapozni, hanem rátaláltam a tradicionális jávai táncra. Ez szerelem volt első látásra! Két évig itthon és egy esztendőt Indonéziában tanultam.

S.: Hogyan kerültél be a műfaj vérkeringésébe?

G. K.: Csabai Attila hívott a társulatába és ott ismertem fel magamban egy saját táncirányzat lehetőségét. Az első darabom egy Egon Schiele: Hommage volt, ESCH EROTO címmel.

S.: Milyen társulatoknál, kikkel dolgoztál?

G. K.: Sokáig a KompMánia csapathoz kötődtem, majd saját produkcióim mellett fontosnak tartottam a folyamatos frissülést. Felléptem a Dream Teammel, az Atlantisszal, Bata Ritával, Ágens darabjainak kizárólagos koreográfusa vagyok, dolgozom a Frenák Pál Társulattal.

S.: Mennyire áll közel hozzád a klasszikus balett?

G. K.: Vonzódom hozzá, de esélyem sincs arra, hogy olyan szinten űzzem, amit a műfaj megkívánna. Az indonéz és a kortárs táncban tudtam azonosulni önmagammal, a kettő ötvözeteként jött létre saját formanyelvem. Ebben mind technikailag, mind lelkileg kimeríthetetlen fejlődést élek meg.

S.: A táncról beszélni elég nehéz, kollegáid nem is nagyon szeretnek, te kivétel vagy. A rádióban hosszú perceken keresztül magyaráztad a hallgatóknak, hogy mit kell látni, mi miért van.

G. K.: Alkotóként nem csak a tánc műfajában próbálom kifejezni magam. A képzőművészeten keresztül találom meg állóképeimet, melyeket később meg tudok mozdítani. Nem hiszem, hogy egy koreográfus csak a mozdulatok révén kommunikálhat, egy produkció tapasztalatait - legalább az előadás után - szavakban is meg kell tudnunk fogalmazni.

S.: Ebben a szakmában állandó a sérülés veszélye. Tényleg, meddig lehet ezt csinálni?

G. K.: A sérülés lehetősége soha nem fordul meg a fejemben, bár benne van a pakliban. A szerepeim vigyáznak rám, ha hazudnék bennük, a mozdulataim félresiklanának, akkor félhetnék. Most azt érzem, hogy bármeddig lehet táncolni, erre tökéletes példa Zarnóczai Gizella.

S.: Újabban koreográfiákat készítesz, rendezel. Hogy sikerült ilyen fiatalon ezt elérned?

G. K.: Azt gondolom, hogy pontosan tudom, mit akarok elmondani. A színpadi és emberi hitelesség önmaga szüli a lehetőséget, hogy a dolgok megtörténhessenek. Így kapom vissza az emberektől a beléjük vetett bizalmamat.

S.: Hogyan áll össze egy új produkció?

G. K.: Gyakran képzőművészeti ihletettségű alkotásokat hozok létre, de minden esetben állóképekből indulok ki. Fontos megtalálni azokat az együttműködő társakat, akik meg tudják mozdítani a képben létező lényeket. Etüdről etüdre haladva maga a darab mondja el, hogy mit követel, illetve mit nem visel el. Az anyagiak nyilván kompromisszumokra kényszerítenek, de eddig minden esetben sikerült a legadekvátabban megvalósítani elképzeléseimet.

S.: Milyen munkákra készülsz mostanság?

G. K.: Januárban a Trafóban a Pólusok keretében lesz a Szatír / La Dame a la licorne című bemutatóm, Duda Éva Púder című előadásában táncolok, és a Barbara L. is látható lesz a Várban. Februárban ismét repertoárra kerül a Kínos, valamint a Making New Waves fesztiválra Szakács Ajtony Csaba felkérésére készítek koreográfiát.