S.: Hány köteted jelent meg eddig?

T. J.: A Nibelung-lakópark a tizedik könyvem. Elődei közül a Paulus című verses regényemet tartom a legbecsesebbnek. Hét verseskönyvem és egy novelláskötetem jelent meg. Mindebből látható, hogy elsősorban író vagyok, aki többnyire verses formában adja közre a gondolatait.

S.: Hogyan jutottál el a költészettől a drámaírásig?

T. J.: Számtalan olyan ötletem akadt, amelyet nem tudtam kamatoztatni a költészet kicsit melegházi világában. A nagy elbeszélésekhez - például a XIX. századi családregényekhez - kezdetektől fogva vonzódom, persze, kizárólag olvasóként. Ami pedig a színházat illeti, abból az időből, amikor húszévesen bérletem volt a Vígszínházba és a Katonába, néhány parádés előadás emlékét őrzöm, amelyek - mai szemmel nézve érdekes módon - egyáltalán nem ébresztették föl a képzeletemet. Aztán gyors kiábrándulás, és egy körülbelül tízéves „elvonási szünet” következett, majd Mácsai Pál telefonja, aki fölkért, hogy fordítsam újra Puskin Borisz Godunovját a Madách Kamara számára. A vicc az, hogy akkor, három éve, szilveszterkor, már nyakig voltam a darabírásban, pont akkor fejeztem be a Rajnaparkot, amikor a Borisz rendezőjével, Kovalik Balázzsal dolgozni kezdtünk.

S.: Miként kerültél kapcsolatba a Krétakörösökkel?

T. J.: A későbbi rendezőm, Mundruczó Kornél, aki erősen fontolgatta, hogy kezd valamit a Nibelungokkal, tulajdonképpen véletlenül futott össze Schilling Árpáddal. Előadta neki, mire készül, milyen előadáshoz keres színészeket. Ez a kiváló társulat, amelyiknek egyébként nagyon feszített a menetrendje, mit tesz Isten, egy hónapig éppen szabad volt, és a darab is elnyerte tetszésüket, így kerülhetett sor 2004 májusában az előbemutatóra, majd októberben az „igazi” premierre, már a nyilvánosság bevonásával.

S.: A Nibelung-lakópark, 3. rész: Hagen avagy a gyűlöletbeszéd négy órás előadás. Mennyi idő alatt írtad a trilógiát, illetve meddig tartana, ha mindhárom rész egyszerre, „húzatlanul” kerülne bemutatásra?

T. J.: Az előkészítő munkákkal, úgy mint könyvtárazás, sűrű operába járás, és „helyszínelés” Németországban, mindezekkel együtt másfél évig éltem a három darab bűvöletében és/vagy rabságában. A kész művet tetralógiának nevezem, hiszen a nyomtatott változat egy rövid előjátékot is magába foglal. Ezzel párhuzamosan egy Mundruczó számára írt operalibrettón is dolgoztam. Ez a most készülő Johanna. A barátaim szerint, akik elvégezték a szükséges számításokat, úgy 15-16 óra lenne a teljes előadás időtartama.

S.: Miért a wagneri párhuzam?

T. J.: A Ring és ezen belül Az istenek alkonya olyan egyetemes érvényű apokalipszistörténet, amelyiknek megvannak a korunkhoz, a globalizáció világához fűződő párhuzamai. A mű első számú varázsa azonban mégsem ez, hanem Siegfried és Brünnhilde örökre szóló búcsújának mámora, az északi ősz díszletei előtt.

S.: Kinek az ötlete volt a darabot a Budavári Sziklakórházban bemutatni?

T. J.: Kornélé, ugyanis filmes körökben a Budavári Sziklakórház közismert forgatási helyszín. Lepusztultságában is olyan mutatós és atmoszférikus színhely, hogy mindannyian első látásra belészerettünk. Meg nem erősített hírek szerint a helynek kísértetei is vannak, többen látni vélték azokat a katonákat, akik a második világháborúban ezekben a pincékben lelték halálukat. Legyünk tehát elővigyázatosak, ha jegyet váltunk az előadásra.

S.: Szeptemberben Szép Ernő díjas lettél. Mit jelent ez számodra?

T. J.: Egy díj mindenekelőtt jóleső örömöt jelent, másfelől némi szerény segítséget a megélhetéshez. Ennek a díjnak éppen az a jelentősége, hogy tanúsítja: nem kalandorként tévedtem a drámaírás területére.

S.: Ambrus Asma színművész említette, hogy közös munkára készültök. Erről és további feladataidról faggatnálak.

T. J.: Asma idén októberben az Őszi Fesztiválon viszi színre Schönberg: Pierrot Lunaire című dalciklusát, melynek szövegét én fordítottam legutóbb magyarra. Kíváncsian nézek a bemutató elé, remélem, nagyon szép előadás születik. Ha öt éve kérdezel, mik a terveim, a közeli jövőben kizártnak tartottam volna, hogy valaha is darabot írok. Annál boldogabb vagyok, hogy az azóta eltelt időben mégiscsak lett valami közöm a színpadhoz, bár vérbeli drámaírónak ma sem tartom magam.