A Beach Boys együttest a három Wilson fivér, Brian, Carl és Dennis, továbbá unokatestvérük, Mike Love meg egy gimnáziumi haverjuk, Alan Jardine alapította 1961-ben, s bár csak egyikük (Dennis Wilson) tudott szörfözni, ők teremtették meg a tökéletes kaliforniai szörfslágereket. Azonban több volt bennük fülbemászó tengerparti dallamoknál és elképesztően hibátlan vokáloknál: a hatvanas évek közepére fő szerző-hangszerelőjük, a koncertezéstől visszavonuló (a felállást Bruce Johnston basszistával kipótló), de a stúdióban csodákra képes Brian Wilson vezetésével a korszak legfontosabb amerikai együttesévé váltak, művészi szempontból a Beatles legnagyobb vetélytársává, és olyan nagy igényű popprodukciókkal járultak hozzá a műfaj nagykorúsításához, mint 1966-ban a Pet Sounds csúcsalbum vagy az onnan lehagyott és további fél éven át(!) tökéletesített Good Vibrations kislemezdal. Ez utóbbi lényegében már a SMiLE album beharangozója lett volna, de azt a nagylemezt a drogoktól és a paranoiától egyre ki- és beszámíthatatlanabb Brian végül nem volt képes befejezni, s ezt a zenekarnak sem sikerült kihevernie, egyre veszítettek jelentőségükből, 1969-ben a Capitol is kirúgta őket, és a Reprise kiadónál készített egy-két minőségi munka után, a hetvenes elejétől már csak önmaguk árnyai voltak, rengeteg méltatlan albummal (régi slágerekre épülő koncertjeikkel viszont továbbra is komoly sikereket arattak). Utolsó igazi sorlemezük 1985-ben, Dennis Wilson halála után két évvel jelent meg, utolsó slágerük a Cocktail című Tom Cruise-filmhez írt Kokomo volt 1988-ban, 1998-ban meghalt Carl Wilson is, az évezred végén pedig Love, Jardine és Brian Wilson már külön-külön turnéztak.

Az ezredfordulón a Capitol megszerezte a jogokat az 1969 utáni felvételekhez is, így azóta elhárult minden akadály a teljes Beach Boys-karriert átfogó (vagy legalábbis a hatvanas évekbeli klasszikusokhoz a hetvenes évek hajnalának néhány míves darabját, plusz a Kokomót is hozzácsapó) válogatáslemezek megjelentetése elől – s ez épp egybeesett az efféle ultimate gyűjtemények trendjével (The Beatles: 1, Pink Floyd: Echoes, Elvis Presley: ELV1S #1 Hits, Aerosmith: O, Yeah!, Rolling Stones: Forty Licks, Joe Cocker: The Ultimate Collection, David Bowie: Best Of Bowie stb.). A 2001-es The Very Best Of és a 2003-as Sounds Of Summer is ilyenek voltak, mindkettő szimpla lemez volt 30-30 számmal, de most, hogy Brian Wilson által 37 év után befejezett SMiLE a 2004 legjobb albumai listák egyik legnagyobb favoritja lett, a kiadó egy még bővebb válogatás mellett döntött. A három CD-n 60 számot felsorakoztató The Platinum Collection első lemezére a hatvanas évek első fele, a másodikra a második fele került (a SMiLE-ra írt szerzemények közül kerülhetett volna több is), a harmadikra pedig az 1969 utáni időszak. Ez utóbbi korongon olyan kuriózumok is hallhatók, mint Mike Love-nak a legendás Leiber/Stoller rock`n`roll szerzőpárossal közösen írt Student Demonstration Time című protest songja, a borítófüzetben meg sem említett Blondie Chaplin kisegítő gitáros által felénekelt Sail On Sailor, a Here Comes The Night című 1967-es szerzeményük diszkósított 1979-es verziója, vagy a Fat Boys rapegyüttessel közös Wipe Out, de ez a harmadik CD a másik kettőnél kevésbé összeszedett: az eredetileg Brian Wilson-szólólemezként indult 1977-es The Beach Boys Love You-ról például egyetlen szám sem került át, és hiányzik az 1985-ös sikerdal, a Getcha Back is, viszont akad három felesleges feldolgozás (a Rock`N`Roll Music 1976-ból, a California Dreamin` 1986-ból és a Status Quóval közösen újra felvett Fun Fun Fun 1996-ból). És mivel ez a válogatás a maga 172 percével jóval közelebb áll a 160 perces, mint a 240 perces határhoz, egy kis gyomlálással egy jóval erősebb dupla albumot lehetett volna összehozni belőle, mint amilyen triplaként lett.


CD1 – CD2: 9/10
CD3: 7/10