A Dreamland már bizonyította, hogy hiba lenne leírni a veterán rockert, igaz, annak a lemeznek az erőssége főleg a dalokban (még akkor is, ha csak jól kiválasztott feldolgozások voltak), az átdolgozások módjában, a Plant által preferált világzene beemelésében, valamint a néhány saját szerzemény friss, de nem modernkedő megszólalásában rejlett. Az akkor megízlelt összhangzást emelte egy szinttel feljebb az új albumon a továbbra is szenvedélyes hangú énekes és az időközben kissé kicserélődött, de megszilárdult felállású kíserőzenekar (benne a Massive Attack-, Portishead- és Roni Size-lemezekről is ismerős John Baggott billentyűs és Clive Deamer dobos). Ezúttal mindegyik dal új és saját szerzemény, s bár nem is rosszak (igaz, nem is kimagaslóak), mégis a sound, a hangszerelés, a szokatlan hangszerek (lap steel, az arab bendia és teherdant) beemelése és azok, valamint a hagyományos instrumentumok szokatlan használata jelenti a korong nagy erénye. Plant máig is tartó afrikai kalandozásai terelték a rendkívül nyers, vad összhatás felé a lemezt, melybe persze belefér a kollegáknak való beszólogatás, és az, hogy a szokásos politikus és személyes szövegvilágot ezúttal a szeptember 11. utáni világhangulat is erősen befolyásolta. Néha majdhogynem az ipari jelző ugrik be a zenéről, amely elágazik az észak-afrikai muzikalitás, a tisztán akusztikus megszólalás, a Led Zeppelin-örökség ezredfordulós átszabása, az elektronika bátor használata, sőt még a korai, cirka 1995-os évjáratú drum`n`bass felé is - ami másnál már talán ciki lenne, de Robert Plant eddigi legjobb szólólemezén nem az.

8/10