Vágjunk a közepébe: a duplafedelű lemezcímbe burkolt poén – a Road To Rouennel a zenekar egyszerre utal arra, hogy az album a zenekar Franciaországban vásárolt házában készült, valamint szóviccezik (Road To Ruin = Út a pusztulásba) – szerencsére csak tréfa és vaklárma. Többnyire csak egysége, teljesítőképessége és kreativitása teljében lévő alkotó kompánia képes arra, hogy ilyen címmel lásson el egy friss művészi alkotást – ellenkező példák is léteznek, de nem az a jellemző. Akárhogy is: a zenekar, amely pályafutása során tulajdonképpen egyszer sem bírt hibázni, s amely túlélte kilencvenes évekbeli kortársai legtöbbjét vagy legalábbis nem szenvedett olyan sérüléseket, mint más fontos britpop zenekarok (a Suede, a Pulp, a Blur vagy az Oasis), most sem ejt makulát izgalmas és konzisztens életművén.

Ráadásul teszi ezt úgy, hogy – szokásához híven – az új album esetében sem ragaszkodik a megszokott, vagy legalábbis az előző sorlemez kapcsán megismert formulákhoz. A Road To Rouen a Supergrass eddigi legmélyebb merítkezése a hatvanas években – pontosabban a hatvanas évek végében, a hetvenes évek elejében, a kései Beatles, a korai Pink Floyd, a Motown soul, a legprímább Rolling Stones-albumok (Beggars Banquet, Let It Bleed, Sticky Fingers, Exile On Main Street) kaleidoszkopikus világában. Aki kifejezetten a Supergrass csupasz, egy-az-egyben popslágereire kíváncsi, az most talán csalódhat egy picit, ám ez csak mellékes megjegyzés: a lényeg az, hogy a csupán 35 perces, 9 számot (ezek között ráadásul egy instrumentális szerzeményt) tartalmazó lemez izgalmas, emlékezetes pillanatokkal gazdagon át- meg átszőtt, többrétegű, fúvósokkal, vonósokkal és ütőhangszerekkel színesített alkotás. A néhol feszes, néhol beindult, de többnyire éteri vagy cseppfolyósan pszichedelikus Road To Rouen a zenekar eddigi legkevésbé pörgős lemeze, hangulatában leginkább a többnyire „nem zseniális, csupán jó” Supergrass-albumként értékelt címnélküli harmadik lemezhez áll közel (nem véletlen egyébként az sem, hogy a zenekar „rendes” albumbemutató turnéja előtt egy különleges, színháztermekben megrendezésre kerülő akusztikus koncertsorozattal járja körbe Nagy-Britanniát).

A lemez olyan végpontok közt vibrál, mint a címadó Road To Rouen mániákus funkja (amelyről meglepő módon a Red Hot Chili Peppers legutóbbi két lemeze, a Californication vagy a By The Way is eszünkbe juthat) és a Low C John Lennon hangján énekelt lassúja, a többtételes Tales Of Endurance monumentálba torkolló, trombitával, meg ezzel-azzal megspékelt építkezős rockja és az albumzáró Fin kávéházi sanzonja, a Kick In The Teeth dögös beatje és a beharangozó kislemezdalnak választott St Petersburg diszkrét elszállása, sőt ott van az instrumentális kakukktojás, a Coffee In the Pot The Coralt idéző vicces country-ja is. Közben persze maximális elegancia, kúlság, szellemesség, ízlés, attitűd, meg minden, amivel Gazék újra-újra és elkényeztetnek bennünket.


9/10