Fellépők

Kedvenc helyek

Komolyzenei koncertek

Fiona Apple: Extraordinary Machine
|
olvasói:
(0)
(Sony BMG)

Az amerikai Fiona Apple az elmúlt tíz év legnagyobb új női tehetsége: dalszerző-előadóként PJ Harvey óta, zongorista-énekesnőként pedig egészen Kate Bush óta ő a legjobb. Két darab milliós példányszámban eladott nagylemez fűződik a nevéhez (Tidal – 1996, When The Pawn... – 1999), ám az új évezredben eltűnt a világ szeme elől. A 28 éves lány – a rajongói kampány és az internetre kiszivárgott korai verzió után – most végre végső formába öntötte és közszemlére adta mostoha sorsú harmadik albumát. És igen: remekmű.


Fiona Apple Maggart egy New York-i művészcsaládba született 1977. szeptember 13-án, egy énekesnő és egy színész gyermekeként, de korán megmutatkozó zenei tehetsége mellé hányatott kislánykor jutott neki (antiszociális viselkedés, pszichiáteri kezelés, nemi erőszak stb.). Dalainak demófelvétele egy lemezcéges nagykutyánál bébiszitterkedő barátnő révén eljutott Andrew Slater producerhez, és 18 évesen, 1996 júniusában már meg is jelentette bemutatkozó albumát. A klasszikus dzsesszballadáktól a Beatles-hangulatokon át a triprockig húzódó spektrumú Tidal ugyan még nem volt teljesen kiforrott munka, de tartalmazott néhány zseniális dalt (például a `98-ban Grammy-díjat nyerő Criminalt, amihez Mark Romanek forgatott kongeniális klipet), és mintegy hárommillió példányban fogyott. A korát meghazudtoló mélységekkel (mély hanggal, mély szövegekkel, mély depresszióval stb.) bíró dalszerző-zongorista-énekesnőnek már ezen a lemezen is a multiinstrumentalista Jon Brion volt a fő zenei támasza, aki aztán a rekordhosszúságú (kilencvenszavas!) címet viselő második albumon, a When The Pawn...-on már producerként is segítette – és az eredmény a 1999-es év legerősebb és leginvenciózusabb női lemeze lett (ismét milliós eladással).

A folytatás azonban egyre késett. 2004 őszére – egy Jon Brion-interjú nyomán – elterjedt a hír, hogy az Extraordinary Machine című harmadik Fiona Apple-album 2003 tavasza óta készen áll, de a Sony nem hajlandó kiadni, mert nem ítéli elég slágeresnek, eladhatónak. Egy húszéves amerikai rajongó, Dave Muscato mozgalmat indított, internetes oldalt nyitott, és felhívást intézett a zeneszerető közönséghez, hogy a tiltakozók a világ minden pontjáról postázzanak almákat és mindenféle alma formájú küldeményeket (apple = alma) a lemezcég New York-i irodájába 2005. januárjának legvégén, amikorra is tüntetést szervezett a szóban forgó irodaépület elé. A nagy médiavisszhangot kiváltó Free Fiona mozgalom híre eljutott a világtól viszonylagos visszavonultan élő énekesnőhöz is, akit annyira meghatott ez a heroikus, összehangolt rajongói akció, hogy elhatározta, visszatér önkéntes száműzetéséből (saját bevallása szerint a Brionnal felvett, majd újra- és újrakevert anyagot nem érezte megfelelőnek, ezért a Dr. Dre és Eminem társszerző-zenész-producersegédjeként feltűnt, de dalszerző-énekesnőkkel is előszeretettel dolgozó Mike Elizondóval szerette volna újra felvenni, ám amikor erről nem tudott megegyezni a lemezcéggel, inkább hagyta az egészet a fenébe). Amikor 2005 márciusában valami titokzatos forrásból eljutott egy seattle-i rádióba, majd kiszivárogott az internetre az album mind a 11 dala (és egyöntetűen pozitív fogatatásra talált mind a rajongók, mind a kritikusok körében), még nagyobb lett a zűrzavar (Brion szerint ez nem pontosan az általa késznek tekintett verzió volt, néhány dalba mintha valaki utólag belepiszkált volna), ám végül a lemezcég is zöld utat adott az énekesnőnek, aki júniusban Elizondóval - és annak társproducerével, a Moog Cookbook duóból ismert Brian Kehew-val - újravette dalait az általa elképzelt formában, és októberben végre a boltokba kerülhetett a hivatalos változat (ami rögtön az amerikai Top10-ben debütált).Egy ilyen történet már akkor is az év legnevezetesebb albumai közé emelné az Extraordinary Machine-t, ha nem első osztályú dalok lennének rajta. De azok vannak rajta, kifejezetten zseniális szerzemények, legyen szó akár music hall kamaradarabról, akár valcerről, akár Schubert-etűd ihlette balladáról, akár lüktető popdalról. Lényegében egy 2001-es szakítás („micsoda elpazarlása a feltétel nélküli szeretetnek / olyasvalakire, aki nem is hisz az ilyesmiben”) és a lelki béke megtalálásának lenyomata („ha nincs dalod, amit énekelhetnél / semmi baj... / ha nincs mit mondanod / ne erőlködj”), egyszerre zsigeri és szellemesen távolságtartó, egyszerre kendőzetlen és szublimált formában, úgy, ahogy erre csak Fiona Apple képes. Vita igazán csak azon lehet, melyik verzió szolgálja jobban ezeket a zseniális dalokat. A Brion-féle session internetről ismert anyaga? Vagy az abból keretként a címadó dalt nyitánynak, a Waltzot zárásnak megtartó, közéjük kilenc Elizondóval újravett dalt, az egész mű központjába pedig az eddig ismeretlen, egy szál zongorával előadott Parting Gift című szerzeményt („az első pillanattól az utolsóig minden jelzés megálljt kiáltott / de mi mégis továbbmentünk teljes lendülettel / persze rosszul végződött, de örülök, hogy nekivágtunk”) helyező hivatalos kiadvány?


Nos a válasz valahol a kettő között van. A hangzásbeli – mind a lemezanyagon, mind az életművön belüli – egység a tömény Brion-cucc javára döntene, azonban a koncepció és a dalsorrend kétségtelenül a hivatalos kiadványon működik jobban, ahogy jól áll a hiphopos effektezés a Tymps (The Sick In The Head Song)-nak (ami a korai verzión még a Used To Love Him címet viselte), a játékosabb zenei megközelítés a szerelmi háromszöget láttató Window-nak (ami még egy öntudatos plusz kiszólást is kap a végére), vagy az, hogy a szemrehányó O Sailor egy perccel tömörebb (csupán öt és fél perces) és a végén feloldásként magasabb vokált kap. A Get Him Back azonban itt kevésbé hatásos, mint vagányul bugizó eredetije volt, és Elizondo verziójában a Not About Love is kissé hektikusabban hangzik (pedig ezekben vendégzenészként a Roots együttes főnöke, Ahmir ”?uestlove ” Thompson dobol). A legradikálisabb változáson a színszimbolikával játszó Red Red Red ment át: Jon Brion keze alatt bluesos, beatleses és pszichedelikus volt, míg az új változaton légiesebb, kissé a Horses korabeli Patti Smith-t is megidézi. Itt érthetjük meg legjobban, miért érezte úgy Fiona, hogy régi mentorával már a saját anyaga is Brion-albumnak hangzana, és miért volt szüksége, hogy valami/valaki mást próbáljon ki. Az azonban, hogy a személyes helyzetjelentésként működő keretnek megőrzött két dalt Brion-féle verzióban, ugyanúgy a töretlen barátságról árulkodik, mint ahogy a lemez Dual Dics formátumú kiadásának DVD-oldalára került 2005. augusztusi intim hangulatú koncertfelvétel is (az album címadó dala mellett két régi sikerszámmal és két feldolgozással), ahol Jon Brion akusztikus gitáron kíséri Fionát.

2005 a művészi visszatérés mellett más szempontból is jelentős Fiona Apple számára: év eleje óta már nem kell szorongáscsökkentő tablettákat szednie, és már nem jár pszichiáterhez sem. Mi viszont akkor járunk igazán jól, ha ezeket a dalokat a hivatalos és a nem hivatalos verzióban egyaránt birtokoljuk.


a két verzió együtt: 10/10
külön-külön: 9/10
Déri Zsolt
2005.11.08
|
Új hozzászólás
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Ismételd meg:


2012. május 23., szerda

Dezső
Tagok: túl az 1 millión
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.