Az 1971-es születésű Richard Ashcroft a maga feje szerint haladó, öntörvényű művész, a Human Conditions sikertelensége azonban még őt is megtörte kissé: elbizonytalanodott, kreatív válságba került és a magánélet örömeiben (második gyermeke születésével időközben tovább bővült családja körében) keresett menedéket a világ elől, melynek időközben szórványos színpadi vendégszerepléseit leszámítva (az Oasis, David Axelrod és persze a Coldplay fellépésein) mindössze egy-egy értetlenséget és mosolygást kiváltó kijelentést küldött csupán. Feltételezhető, hogy „furcsa” viselkedésének, megnyilatkozásainak, messianisztikus pózainak írmagja egy(-két) rosszul sikerült fiatalkori LSD-túrán fészkelte be magát elméjébe, és küldi onnan azóta is az üzeneteket. Sebaj, ha oltári hülyeségeket beszél is néha, gyakran van igazság mondanivalójában, karaktere – ez a szedett-vedett, mégis született popsztár kinézetű, öntudatos, klasszikus rockzenész archetípus – pedig mindig joggal birtokolhat egy szeletet az éppen aktuális trendektől telített könnyűzenei piacon (az új kis- és nagylemez is éppen csak, hogy lemaradt az brit listák csúcsáról). Ez a Coldplay-nél is felnőtt-orientáltabb rockzene természetesen nem tartozik a korszellemhez pillanatnyilag, Ashcroft viszont következetes, és mint már említettük, járja a maga útját. Harmadszor is egy klasszikus felépítésű, míves nagylemezt készített hűséges producerével, Chris Potterrel, sőt ezúttal dalai átlaghosszát 5 és fél percről 4 és félre csökkentette, és némileg nyersebb megoldások is belefértek nála (bár az elmúlt három évben végig dolgozott a dalokon, a konkrét stúdiómunkálatok mindössze néhány nap alatt zajlottak).

A csembalón komponált beharangozó kislemezdal, a Break The Night With Colour zeneileg ügyesen egyensúlyoz a szokásos éteri lebegés és az új anyagban újdonságot jelentő nyersebb hangszínek között, szövegileg pedig a depresszión való felülemelkedést hirdeti. A nyersesség, a „rendezett fésületlenség” és az énekhang itt-ott szokatlan használata hozott továbblépést az előző album egybefüggő szimfónia-masszájához képest, no meg az, hogy újra akadnak tempósabb felvételek. Mindezt a legszembetűnőbben a Why Not Nothing? című nyitódal példázza: recsegő, csikorgó gitárhangok, szakadt zongorafutamok röptetik a zabolázatlan rock`n`rollt, melyet megkoronáz a klassz altszaxofon hangja és megízesít Ashcroft szokatlan hörgése, amitől ez az amúgy is dühös dal csak még elementárisabb lesz (mindössze az ront az összképen, hogy a végeredmény talán túlzottan is erősen emlékeztet a Spiritualized hasonló törekvéseire – ezek után pláne nem felejthetjük el, hogy Richard felesége, Kate Radley több értelemben is ex-Spiritualized). Vártalan énekesi megoldások jellemzik még a Words Just Get In The Way és Why Do Lovers? című szerzeményeket is, a nyitódalhoz hasonló mozgalmasabb ütemek meg még a szintén szaxofonnal díszített Simple Songot és a címadó dalt is. Utóbbi az 1998-as UNKLE-albumon hallható közreműködésre emlékeztet elektronikus megoldásaival, ám Ashcroft ezúttal jóval kisebb hatásfokkal használja énekét, és nincs is meg az igazi groove a szerzeményben.

Ahol azonban minden összejön, ott most is bámulatos a végeredmény: a Curtis Mayfield-hangmintára épülő és azt gazdagon megpakoló Music Is Power és a folkos, pasztorális (a Kinks-féle The Village Green Preservation Society világára kikacsintó) Sweet Brother Malcolm a továbbra is elképesztő énekhang legjobb megnyilvánulásai is egyben. A fő szerelmi szálat ezúttal annak a kibontása jelenti, amikor egy pár egymás gondjainak cipelésével a kapcsolatot egy még magasabb szintre emeli – a lemezen is egymást követő, témájában és zongoraközpontúságában is szorosan összekapcsolódó Cry Till The Morning és a Why Do Lovers konkrétan erről szól (előbbi kidolgozatlanabb kíséretben, utóbbi klasszikus „ashcrofti” mívességgel).

Összességében hullámzóbb a színvonal, mint legutóbb, és ebből következik, hogy a karakteresebb dalok között feltűnőbbek az átlagosabb pillanatok, de még úgy is, hogy itt-ott leül a produkció, nyugodt szívvel ajánlhatjuk ezt a lélekkel teli, minőségi munkát.


8/10