A Death Cab For Cutie szólóprojektnek indult: a karakteres, csak magas hangtartományban éneklő gitáros-dalszerző Ben Gibbard 1997-ben adta ki kazettán a DCFC debütáló anyagát You Can Play These Songs With Chords címmel (ez 2002-ben további ritkaságokkal kibővítve CD-n is megjelent), s a már ezen is közreműködő billentyűs-gitáros Christopher Walla mellé aztán csatlakozott a basszusgitáros Nick Harmer és a dobos Nathan Good is. Az így már igazi zenekarként jegyzett első Death Cab For Cutie-lemez 1998-ban jelent meg Something About Airplanes címmel, majd két évvel később jött a folytatás, a We Have The Facts And We`re Voting Yes, amit aztán egy doboscsere – a Goodot felváltó Michael Schorr csatlakozása – után a rockosabb karakterű Photo Album követett 2001-ben (időközben Gibbard szólóban az All Time Quarterback! név mögé bújva egy címnélküli lemezt is kiadott 1999-ben). A DCFC számára az áttörést a 2003-as Transatlanticism album hozta meg, amelyen ugyanazt a belassult, középtempós, lassan kibontakozós indie rock szól, mint a korábbi lemezeken, de a keményebb megszólalás miatt már emo hangulatokkal is rokonítható, és itt található a legtöbb ütős dal (The New Year, Title And Registration, The Sound Of Settling, Transatlanticism). Az indie rockot elektronikával és új hullámos ízekkel keverő Postal Service nevű mellékprojektjének 2003-ban megjelent első lemeze, a Give Up után Ben Gibbard végre teljesen fő zenekarára, az addigra egy nagykiadós szerződést is leakasztó Death Cab For Cutie-ra tudott összpontosítani, s ennek eredménye lett az Egyesült Államokban 2005 augusztusában megjelent – és ott rögtön az albumlisták élbolyában debütáló – Plans.

Ben Gibbard és a DCFC legnagyobb erénye, hogy olyan dalokat tudnak írni, amelyek melankolikusak ugyan, de mégis mosolygásra késztetnek. Élettel teli borús, keserédes világ ez, amely amellett, hogy szeretetre méltó, saját atmoszférával is rendelkezik. Az új albumon jó példa erre az orgonával nyitó, viszonylag lendületes Marching Bands Of Manhattan, a nyolcvanas éveket (elsősorban az A-ha együttest) idéző Soul Meets Body, vagy az album legjobb szerzeménye, a visszafogottan slágeres Brothers On A Hotel Bed. A dalok sajátos hatásfoka miatt még azt is megbocsáthatjuk Gibbardnak, hogy a Different Name For Same Things című számban egy az egyben úgy énekel, mint Phil Collins.


8/10