Mark Knopfler már többször szerepelt rovatunkban, ám a csendesen, megszakításokkal dolgozó Emmylou Harrisről még csak közreműködései révén volt módunk megemlékezni (O Brother, Where Art Thou? filmzene, Sheryl Crow: C`mon, C`mon, Elvis Costello: The Delivery Man, Beth Orton: Daybreaker, Willie Nelson: Stars & Guitars, Warren Zevon: The Wind, Brokeback Mountain filmzene). Pedig Harris még a country-énekesnők szűk élmezőnyében is előkelő helyen említendő. A néhai June Carter Cash (lásd: Duets), a harcos Loretta Lynn (Van Lear Rose), a nashville-i kommersz élmezőny (Tammy Wynette és Dolly Parton), az arizonai slágerleső Linda Ronstadt, a középkorosztályt képviselő Lucinda Williams, vagy a fiatalok (Gillian Welch és Alison Krauss) mellett bizony talán éppen ő a legnagyobb hatású mind közül. Emmylou folkos debütálása után Gram Parsons mellett vált a country-rock legkarcosabb énekesnőjévé, csúcslemezei (Pieces Of The Sky – 1975, Elite Hotel – 1976), a műfaj ékkövei, de legutóbbi albumai között is akad figyelemreméltó (az 1995-ös Wrecking Ball és a 2003-as Stumble Into Grace). Knopflerrel már évek óta rögzítgettek közös dalokat (például két remek Hank Williams-feldolgozást a Timeless című tribute albumhoz), de csak 2005-ben szedték össze magukat annyira, hogy befejezzék és kiadhatóvá tegyék munkájuk gyümölcsét.

A lemez elsősorban az egykori Dire Straits-frontember nevéhez köthető, a tizenkét dalból tizet ő szerzett (a másik kettő Harris szerzeménye), és a hangszerelés, a tematika is Knopfler életművét követi. Persze Harris már Gram Parsons mellett is harmóniavokáljaival híresült el, így azért itt is aktív alakítója lett a daloknak. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy Knopfler nem énekesi virtuozitásáról híres, így ezúttal Harris sem engedi igazán szabadjára a hangját, hanem szépen, finoman, egymást ihletetten kiegészítve dúdolgatnak. A dalok a hazatérésről, a szép emlékek felidézéséről, a továbblépésről szólnak, középtempós, vagy lassú kiszerelésben, egyszerű zenei kivitelezésben. Többnyire a finom country-rock uralkodik, Knopfler jellegzetes hangszereléseivel, gitárhangszíneivel, egyszer-egyszer honky-tonkos, kocsmadalos verzióban, élesebb gitárokkal, vagy szép, fokozatos dalépítkezéssel. Hogy mégsem szenderedünk el a lemezen, azt néhány erősebb szerzemény garantálja: az I Dug Up A Diamond lassú sodrásával és tökéletes összhangjával, a meditatív Rollin` On Harris éneke miatt, az általa írt Love And Happiness lassú country-keringőjével, a címadó orgonás-hegedűs-harmonikás ballada pedig megkapó gyönyörűségével emelkedik ki. Knopfler nem tudott kilépni saját világából, így életműve egy biztonságos, megbízható lemezzel gyarapodott – nincs vele semmi baj, kell az ilyen is, de az a pár mélyebb, erősebb szerzemény azt sugallja, hogy több lett volna ebben a projektben.


7/10