Az Észak-Írországból származó Gary Lightbody gitáros-énekes 1994-ben a skóciai Dundee-ben alakította első zenekarát, a Polar Beart (még egy kiadványuk is megjelent az Electric Honey-nál, ugyannál a skót minicégnél, ahol az első Belle And Sebastian-nagylemez kijött), majd a formáció hamarosan Snow Patrolra módosította nevét, és Glasgow-ba helyezte székhelyét (albumait pedig a következő B&S-korongokat gondozó másik minicégnél, a Jeepsternél jelentette meg). Kultstátusz a skót indie színtéren, szupergrupp más helyi hősökkel (köztük Belle And Sebastian-tagokkal) Reindeer Section néven, átszerződés a Polydorhoz, kirobbanó siker 2003-2004 fordulóján a Final Straw-val, átköltözés Észak-Írországba, a sorozatos turnék után 2005-ben bemelegítés a U2-nak, fellépés a Live 8-en (nemcsak a londoni rendezvényen, de négy nappal később az edinburghi Live 8 Final Push koncerten is!), egy nívós válogatáslemez kedvenc előadóik felvételeiből (The Trip – 2005), zenekari válság (az eredeti basszusgitáros kilépése, két új tag - az addigi turnébillentyűs és egy új basszista – belépése), stúdióba vonulás Írország legszebb vidékén, a Dingle-félszigeten (a Final Straw-nál már bevált producerrel, az időközben a U2 How To Dismantle An Atomic Bombján is bizonyító Jacknife Lee-vel), és persze stresszelés, ahogy ilyenkor szokás.
 
Első hallásra tipikus „elváráslemez” lett a dologból, finoman polírozott, slágeres, nívós stadion-rock, abszolút rajongókielégítő (nem meglepő módon a megjelenés hetében listavezető lett mind Nagy-Britanniában, mind Írországban). Azonban a Coldplay-alomba sorolt zenekarok témába illő lemezei közül a Keane Hopes And Fears albuma mellett a Snow Patrol Final Straw-jában volt a legtöbb muníció, így a folytatás is többel kecsegtetett – és többszöri meghallgatás után aztán tényleg elő is jönnek a várt reménynek, értékek. Lightbody és társai ugyan a biztonságos mainstream vonaltól nem rugaszkodtak el (ki tenné az ő pozíciójukban?), de még mindig nekik van a már említett kategóriában a leghatásosabb hangzásuk: gondosan megőrizték jellemzőiket, a sűrű akkordozást, feszes ritmikát és a „határon belül tartott” romantikus énekmódot (így elkerülték például a szintén 2006 tavaszán kijött This New Day című Embrace-lemezt is jellemző monumentalitás hibáját). Hemzsegnek a slágergyanús darabok, nincsen kilógó, esetlenebb ballada (mint legutóbb volt), hatásosak az apró nüanszok (például vokálok a kelta indie elitkórustól, élén Vaselinesben elhíresült Eugene Kelley-vel), egy-egy bugyborékoló effekt, a jó fülű producer elektronikai kozmetikázása, egy xilofonnal és vonósokkal díszített ballada (a Posies és a Big Star mellett az R.E.M. turnéfelállásából is ismerős Ken Stringfellow pont eleget tett a lemezhez orgonáival). Ami pedig a szövegeket illet, a párkapcsolati/szakítós tematika kimeríthetetlen, főleg, ha vicces („tegyél fel egy Sufjan Stevenst / mi pedig eljátsszuk a kedvenc dalodat”), vagy frappáns sorokkal párosul („egyszer végre a karambol szeretnék lenni / nem mindig a forgalmi dugó”). Martha Wainwright a Set The Fire To The Third Bar című tempóváltós duettben Kate Bush-i éneket produkál, és egészen biztosan nem lesz gond a You’re All I Have után következő kislemezdalok kiválasztásával sem (Hands Open, Headlights On Dark Roads, Chasing Cars, Make This Go On Forever), szóval a fene gondolta volna 2001 körül, de a Wembley stadionba hirdetett Snow Patrol-koncert egyre kevésbé tűnik túlzásnak.
 
 
8/10