Nos, a nagy csalódásnak bizonyuló BabyShambles-albumból látszott és főleg hallatszott, hogy a két kulcsfigura közül a kaotikus, de ihletettebb Doherty hiába vihette magával a Libertines producerét, a hajdani Clash-gitáros Mike Jonest, Barat baráti és zenészi támogatása, jótékony terelgetése nélkül elvesztette arányérzékét, szerzeményei szétfolytak és képtelen volt összefogott produkciót alkotni ötleteiből. Carl Baratnak ezzel nem volt problémája új zenekarában, főleg hogy a feka Libertines-dobos Gary Powell-lel és a legutolsó turnén Pete-et helyettesítő Antyhony Rossomando gitárossal már jól összeszokott, a basszusgitáros üres posztjára pedig egy igazi egyéniséget talált Didz Hammond személyében, akinek nevéhez a Cooper Temple Clause tagjaként már két ambiciózus album fűződött (See This Through And Leave – 2002, Kick Up The Fire And Let The Flames Break Loosee – 2003). Barat szerzőként és énekesként ugyan kevésbé izgalmas és tehetséges, mint Doherty (volt közös zenekaruk fénykorában), de elszántságával javít pozícióján: a hektikus-punkos Libertines-megszólalást a Dirty Pretty Thingsben némiképp feszesebbre, profibbra vette az amerikai Dave Sardy rockproducerrel (The Dandy Warhols: Thirteen Tales From Urban Bohemia, Jet: Get Born, Oasis: Don't Believe The Truth, Hot Hot Heat: Elevator, Wolfmother: Wolfmother stb.). A Libertineshez és a BabyShambleshez hasonlóan egy kissé idealizált régimódi bohém Anglia-képet ápoló – s erre címében is utaló – Dirty Pretty Things-albumban, a Waterloo To Anywhere-ben a brit sajtó által képzelt világhódító potenciál ugyan nincs benne, de pöpec kis lemez, 33 percben 11 számmal (a B.U.R.M.A. című bónuszdallal végződő angol kiadáson 12-vel), melyek között kevés gyenge darab akad (a zenekar legelső publikált stúdiófelvétele, a You Fucking Love It – címével ellentétben – például ilyen).  
 
Az igazi pech azonban az, hogy néhány héttel később megjelent – ugyanannál a kiadónál – egy másik, sokkal jobb, sikerültebb és sikeresebb lemez: Pete és Carl egykori haverjának és „tanítványának”, Johnny Borrellnek a zenekara, a Razorlight címnélküli második albumával teljesen lemosta a DPT-produkcióját.