Az 1954-es születésű amerikai gitárvirtuóz korábban is sokat kalandozott a stílusok között. A kezdeti évek viharos dzsessz-rock sikerei, először a Chick Corea-féle Return To Foreverben, majd saját korai lemezein (melyeket leginkább a lendület jellemzett), majd rögtön ezután a Paco DeLuciával és John McLaughlinnal alkotott nagy gitártrió akusztikus latin-dzsessz szenzációja, később pedig az Al DiMeola Project és a World Sinfonia líraibb világa, sőt a nagysikerű Astor Piazzolla-album – mind más és más zenei kísérletek (és akkor még a magyar fuvolistanővel, Horgas Eszterrel való közös fellépéseiről még nem is szóltunk). Új albumával, a Vocal Rendezvous-val, melynek címe vélhetően a nagysikerű 1982-es Electric Rendezvous-ra utal vissza, ismét új kapukat nyit meg – nem csak önmaga, hanem az albumon közreműködő művészek előtt is. Al Di Meola izgalmas, hol feszes, hol érzelmektől átfűtött témákat adott az EgoWorks művésznéven futó – orosz származású, Svédországban élő, de már a tengerentúlon is jól jegyzett – producerduó kezébe, amit aztán a legkitűnőbb session-zenészek (például Anthony Jackson basszusgitáros és Vincent Colaiuta dobos), illetve a legjobb stúdiótechnika segítségével simítottak a bevezetőben felsorolt – amerikai, brit, francia és német állampolgárságú – fekete sztárok hangja alá (főleg MC Solaarral és a soul dívákkal működik jól a dolog). Négy instrumentális szám is hallható a lemezen, melyek közül a német trombitással, Till Brönner készült Rendezvous Rhapsody egészen szívbemarkoló.
 
A latin-dzsessz gitáros neves vendéghangokkal közös produckiója nyilván nem lesz akkora crossover siker, mint latin-rockos kollégája, Carlos Santana jóval nagyobb sztárvendégekkel jóval kisebb műfajközi távolságokat áthidaló munkái (Supernatural, Shaman) voltak az ezredfordulón. Ortodox dzsesszistáknak túl popos ez az album, míg a poprajongók oldaláról közelítve furcsa lehet a sok virtuóz gitárszóló – a nyitott fülek viszont adhatnak neki egy esélyt, akár a dzsessz, akár a pop felől.