- Dunaújvárosban nőttem fel. Érdekes hely Magyarországon belül, mert az ötvenes évek elején – mint Amerikába – mindenfelől, az ország minden területéről vándoroltak ide az emberek, mert még eddig soha nem várt dolgok vártak rájuk, itt épült a Vasmű. Egy kiemelt hely volt, ahol az ellátás jobb volt, mint Budapesten. És mivel az ország minden részéből a legkülönfélébb emberek gyűltek össze, nagyon érdekes hellyé vált Dunaújváros, baromi sok tehetséges és érdekes emberrel, akiknek szintén érdekes gyerekei születtek. Az én szüleim is a Vasműben dolgoztak, most mentek nyugdíjba. Ezeknek az embereknek a gyerekei, unokái csinálták meg a Quimbyt és a többi zenekart. Zenekaron belül is nagyrészt dunaújvárosiak vagyunk, egy általánosba jártunk. 
 
- Ha egyszer készítenénk egy családfát dunaújvárosi gyökerű zenekarokkal (Quimby, JKE, Galapagos, Hiperkarma, Milk/Stereomilk, Frenk stb.), az derülne ki, hogy mindenki mindenkivel játszott már valahol valahogyan. 
 
- Ez így van. Bár mostanában nem igazán tudom, mi van a városban, sőt igazából nem tudom, van-e egyáltalán utánpótlás. Mondjuk a Jazzékiel utánunk érkezett. A kilencvenes évek elején lehetett igazán érezni a nagy fellángolást, amikor néha egyszerre három helyen is volt koncert. Pestről jártak le emberek bulizni ide, egy kisvárosba, még hétköznap is voltak koncertek, szóval nagy élet zajlott. Most csak kocsma van meg diszkó... Én tizenöt éves koromban jöttem Pestre, amikor felvettek a konzervatóriumba. Természetesen folyamatosan ingáztam és játszottam akkori zenekarokkal. Persze mind a mai napig hazajárogatok.  
 
- Mikor kezdtél zenélni?
 
- Kilenc évesen már rockzenekarban játszottam: az unokatestvéremnek volt egy együttese, doboltam, ezért bevettek a bandába. Akkor kezdődött, de már három évesen tudtam, hogy zenész leszek. Állítólag pici koromban akkor nem bőgtem, ha szólt a rock’n’roll. Ha lejárt a lemez, elkezdtem ordítani. 
 
- A szüleid ezek szerint rock’n’rollerek voltak. 
 
- Igen, igen, szerették a rockzenét: Rolling Stones, Beatles, Elvis, Little Richard – egyfolytában ez szólt. Négy éves voltam, amikor elkezdtem ütögetni a lábosokat, öt-hat éves voltam, amikor megkaptam az első gitáromat. Előbb tudtam lefogni az A-dúrt, mint hogy megtanultam volna írni. Később zongorázni kezdtem. Úgy alakult az életem, hogy dobolásból kell megkeresni a kenyerem, de ez csak egy hangszer a sok közül. Fúvós hangszereken nem tudok játszani. Hegedülni is szeretnék megtanulni, mert fontos hangszer, ismernem kell, hogy tisztában legyek teljesen a vonós hangszereléssel. Hat éves koromban neveztek el Frenknek, bátyám mindig azt hajtogatta, hogy frenkcappa, frenkcappa. Fogalmam sem volt, ki az, ő se nagyon tudta, csak hallotta valahonnan, megragadt a fülében, aztán a név meg rám ragadt. De van egy olyan családi verzió is – mert nem nagyon emlékszem erre –, hogy akkor ment a tévében a Nagyon különleges ügyosztály, és Frank Drebin hadnagy után jött a Frenk név. Azóta így hív mindenki. De aztán tényleg Zappa-rajongó lettem13 éves koromban. 
 
- A közönség végül úgy ismert meg mint a Hiperkarma dobosát, aki egyszer csak koncert végén előre jött és előadta Prince-től a Purple Raint.
 
- Bérczesi Robi biztatott, hogy ha van kedvem énekelni, akkor énekeljek. Nekem meg volt. De az is csak egy szám a sok közül (volt, amikor a Raindrops Keep Fallin’ On My Head című Burt Bacharach-slágert énekelte, és volt, amikor John Paul Young Love Is The Air című örökzöldjét, sőt 2006. október 31-én, a Hiperkarma Halloween-buliján nem lehetetlen, hogy mind a hármat előadja zsinórban – a szerk.) 
 
- Mégis ez adhatott egy olyan lökést, hogy megmutasd magad mint Frenk. 
 
- Igen, ez így van, de már korábban is, más zenekarokban is, például Szabó Tamásnál, előrementem énekelni (Frenk a szájharmonikás Szabó Tamás több formációjával is játszott, például a Spo-Dee-O-Dee-val is -  a szerk.). A Frenk zenekarral olyan dolgokat valósítok meg, amelyeket a Hiperkarmában nem tudnék, másrészt önálló műsort szerettem volna létrehozni, egy olyat, ahol teljes a művészi szabadságom. A megújulás mindig fontos kényszer volt az életemben, és az is lesz. Az élet és a zenélés maga a változás. Nagyon fontos, hogy új dolgokat találjak, ahol új energiákat lehet felszippantani.  
 
- Hogyan zajlik nálad a munkafolyamat? Megírod a zenét előre és ahhoz keresel zenészeket vagy együtt dolgozzátok ki az ötleteket? 
 
- Van egy régi zenésztársam, ő az, aki tulajdonképpen bevitt a rock’n’rollba. Almási Endrének hívják, ő gitározik nálam (és a Junkies-énekes Szekeres András zenekarában, az első albumát Frenkkel egyidőben megjelentető Stereomilkben is - a szerk.), vele kezdtem el felvenni az ötleteimet. Együtt kezdtünk dolgozni, aztán mindig minden magától jött. Automatikusan adódtak az emberek, nem kellett igazából agyalnom, szerencsém volt, és mindenki a barátom is egyben a zenekarban, Kelemen Angelika, Váczi Eszter, Varga Laca (a Hiperkarma basszusgitárosa, aki már sok együttesben játszott együtt Frenkkel – a szerk.). Nincsen olyan, hogy session-zenészként alkalmazok embereket, akik szimplán nagyon jó zenészek. Nagyon számít egy zenekarban, hogy kommunikáció, szeretet, közvetlen viszony legyen, mert a zenélés közösségi élmény és határtalan örömforrás. Azt hiszem, nálunk látszik, hogy szorosak a kötelékek. 
 
- De gyakran a barátság rovására is mehet egy zenekari viszony, amikor führerkedni kezd a főnök a többiek felett. És itt az a játékszabály, hogy te vagy a főnök. 
 
- Bánni kell az ilyen helyzetekkel. A zenész egy külön állatfaj. Azt is hozzá kell tennem, hogy baszottul lusták. Inspiráló erőre van szükségük. Minden zenésznek megvan a maga nyelve és személyisége, és ezt tiszteletben kell tartania egy zenekarvezetőnek. A zenekarvezető félig-meddig pszichológus. Meg kell találnia azt a közös zenei nyelvet, amin kommunikál. Azt kell kihozni egy jó zenészből, amit valójában tud. Én sem játszhatom semmi olyat mással, ami nem illik hozzám. 
 
- Mennyire tudatosan formáltad ilyenné a Frenk-műsort? Sokak szerint David Bowie-ssá. 
 
- Azt hozzá kell tenni, hogy utálom, ha bármihez is hasonlítanak. A példakép-listámon rengeteg ember található, de amitől ilyen ez a zene, az tőlem van, ez én vagyok. Magamat szeretem adni. Gondoljanak az emberek, amit akarnak. Nyilvánvalóan Bowie-nak is voltak ilyen korszakai, de például szeretem Ian Duryt is (a David Bowie-tól feldolgozott ”Heroes” mellett gyakran elhangzik a Frenk-koncerteken a Sex & Drugs & Rock’n’Roll című Dury-sláger átirata is – a szerk.). De hasonlítottak már Prince-hez is. Nem úgy írtam meg a zenéimet, hogy valakire hasonlítsanak. Így jött ki. Nyilván lopok én is, de ezek inkább utalások. Szeretem összekeverni a dolgokat, még ha két dolog nem is illik egymáshoz, aztán átereszteni magamon. 
 
- Akiket felsoroltál, azokban az a közös, hogy mindegyikük koncept programjairól híres. 
 
- Igen, szeretem azokat az előadókat, akik megtervezett, konkrétan megcsinált kerek produkciókat hoznak létre.  
 
- Meddig tartott az alkotói folyamat? 
 
- Talán két évbe? Eleinte nehezen ment a dalírás, ebbe is bele kell rázódni, de most már belejöttem.  
 
- Énekelsz, gitározol, zongorázol... 
 
- Én is hangszerelem a számaimat. 
 
- Elkészült egy demo, amit fel is tettetek a Hiperkarma honlapjára letölthető formátumban, és most bő egy évvel később megjelent a lemezed. Mi okozta ezt a nagy csúszást?
 
- Ami a neten volt, mind megtalálható a lemezen, de időközben természetesen formálódtak a számok és átalakult a hangszerelésük, a hangulatuk. Érdekes dolog a felvétel, hiszen bármennyire is megtervezem, hogy milyen legyen a szám, a véletlenek mégis sokat számítanak. Maga a lemezfelvétel elég kalandos és hosszú munkafolyamat volt, mivel elmentem egy stúdióba, ahol felvették a számokat, de számomra nem volt elég megfelelő a hangzás. Ezért átvittem egy másik helyre, amely viszont túl drága volt, így aztán megkeverte egy nagyon régi ismerősöm, végül a mastering az Aquarium stúdióban készült. A lemezkiadó egyébként egy koncertem után keresett meg, hogy szeretné megjelentetni az anyagomat. 
 
- Miben más a lemez a koncertekhez és a demóhoz képest? 
 
- A lemez sokkal könnyedebb annak ellenére, hogy hangzásban, hangszerelésben lényegesen gazdagabb, ilyen háttérbe bújtatott titkokkal. Egy koncert azért is keményebb, mert alkalmas arra, hogy a legdurvább és legperverzebb énemet hozza ki, és erre a lemezfelvétel nem képes, csak a hangulatát lehet valahogy reprodukálni. Tizenegy szám hallható, a demón eredetileg hat volt, ebből öt került a lemezre új köntösben. A borítót Pite (a Bérczesi-féle BlaBla együttes korai felállásában játszó, majd a Hiperkarma körül is segédkező Medgyesi Ferenc - a szerk.) és én terveztük, a borítófotót pedig Szabó Tamás és Zorro de Bianco készítette. 
 
- Néha hisztérikus rajongás veszi körül a Hiperkarmát. Ennek ékes példája volt a Gödör Klub megmentéséért folyt akció, ahol fellépett a Hiperkarma is, a közönség pedig olyan lelkesen rohamozta a színpadot, hogy a kontrollhangfalakat szinte a dobodig kellett menekíteni…
 
- … és az egyik lámpa majdnem ráesett a Lacára. Én ilyen szinten senkiért nem tudtam rajongani. Tényleg léteznek ma Magyarországon olyan popsztárok, akik azért csinálják, hogy felismerjék őket az utcán. Pedig soha nem szabad elfelejteni, hogy mi vagyunk a zenéért, és nem fordítva. A rajongás ennek kellemes és néha kellemetlen velejárója. Többször volt olyan alkalom, hogy odajöttek hozzám és éppen rossz kedvem volt, és elhajtottam őket. Nem lehet mindig megfelelni a rajongóknak. Néha igen kegyetlenek tudnak lenni. Annál kegyetlenebbek, minél fiatalabbak.  
 
- Létezik egy állandó mag, amelyik mindig kísér titeket.  
 
- Frank Zappa fogalmazta meg frappánsan 200 Motels című művében, ami kizárólag erről a titokzatos viszonyról szól. Nagyon szép emberi áldozatot hoznak, hogy ilyen szeretetet sugároznak felénk. Tiszteletreméltó. De ők valójában nem azt látják, aki vagyok. Ők mindig egy színpadi lényt képzelnek el, és szerintem sokszor elég nehéz nekik szembesülni azzal, akik valójában vagyunk. Az pedig nem mindig a legszebb.