Badly Drawn Boy barkács-poppal mutatkozott be, játékos filmzenével folytatta, majd következett egy burjánzó, érett korong, aztán a harmadik soralbumán félfordulattal visszakanyarodott az intimebb, akusztikusabb, filmzene- és gyermeklemezre való dalok felé, ám most viszont megkérdőjelezhetetlenül a felnőtteknek szóló popzene lett a fő csapásirány nála. Sokszínűsége, a lemezeken belüli cikázások ellenére mindig azonnal felismerhetők dalai, melyek könnyedségről, hatalmas stílusérzékről, bölcsességről és ötletességről tesznek tanúbizonyságot. A Born In The U.K. a felnőtteknek szól, így lazán beleilleszthető akár az aktuális retro-/szoft-rock/AOR vonulatba is (The Feeling: Twelve Stops And Home, Orson: Bright Idea, Phoenix: It's Never Been Like That, Scissor Sisters: Ta-Dah, The Killers: Sam's Town stb.), főként, hogy hangzása is a 2002-es soralbumot idézi, azaz dúsan, de okosan – döntően zongorára – hangszerelt dalokat, ha úgy tetszik, középutas, ha úgy tetszik, minőségi popzenét tartalmaz.
 
Badly Drawn Boy aktuális példaképének, Bruce Springsteennek a Born In The USA című 1984-es lemeze (amellett, hogy vázolta, milyen volt felnőni Amerikában) dühös politikai dalokat sorakoztatott fel. Az 1969-es születésű brit dalszerző-énekes sem éppen elégedett hazája politikájával és az ő lemeze is az országát igyekszik bemutatni, gyermekkora iránti nosztalgiával, a felcseperedés – főként szerelmi témájú – eseményeivel, az angol életmód bemutatásával. Meleg tónusú, enyhén melankolikus hangulatok sora, Morrissey legjobb dallamainak legkevésbé plágiumszerű megidézése és nem éppen trendi megszólalás jellemzi az albumot – ami kissé meglepő, hiszen a producer Nick Franglen volt a downtempós Lemon Jellyből. A cél azonban végeredményben megvalósult: ez egy nívós, könnyen hallgatható klasszikus dalcsokor, melyet hátradőlve élvezhetnek a harmincas-negyvenes generáció tagjai.