Hét önálló lemez nemzetközi rangú kiadónál, közös koncertek Bobby McFerrinnel, Anthony Jacksonnal, Al Di Meolával, Pat Methenyvel… – Snétberger Ferenc az európai dzsessz állócsillaga. A Salgótartjánból Berlinig és a nemzetközi elismertségig jutó gitárvirtuóz legközelebb 2007. február 23-án koncertezik a budapesti Zenekadémián, de ez a fellépés kiemelkedik a sorból. Snétberger egy sor nagynevű zenészbarátjával közösen játszik, s e gesztusnak akár összefoglalás értéke is lehet: Arild Andersen, Dés László, David Friedman, Markus Stockhausen, Paolo Vinaccia vagy Dhafer Youssef eddigi pályája sok ponton kapcsolódik össze a magyar gitárművészével.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
- Az egyik szólókoncerteden a Zeneakadémián hüvelykujjal pengetted a gitárt – hasonlított a hangzása a közel-keleti lant, az ud hangjához. Mostani koncertedre egy algériai udművészt is meghívtál Dhafer Youssef személyében. Jól illik a keleti zene a stílusodba…
- Lehet, bár az uddal keveset foglalkoztam. Nagyon szeretem ugyan hallgatni, mégsem tanulmányoztam mélyebben. Ámulatba ejtett az indiai zene is – talán jobban, mint a perzsa vagy az arab. Még a Trio Stendhal idejében foglalkoztam vele, és egy turné során el is jutottunk Indiába. Mindezek a folyamatok sokkal inkább tudat alatt alakultak ki bennem és a játékomban, zenehallgatás, gyakorlás közben, és semmiképpen sem könyvtári kutatómunkák eredményeként. Hasonló a helyzet a flamencóval is. Sokan mondják, hogy vannak flamenco motívumok abban, amit játszom. Igazi flamencót soha nem játszottam, mert nem tudok játszani. A flamencót gyerekkorban kell elkezdeni tanulni, a benne rejlő érzést kell megragadni, amit igazán csak úgy tanulhat meg az ember, ahogyan az anyanyelvét. Ilyen értelemben a cigányzene is hasonló – így aztán nem nagyon tudja más játszani, csak az a cigányzenész, aki ebbe az életérzésbe nőtt bele. A brazil zenét viszont nagyon szeretem, és arra igaz is, hogy szinte azzal nőttem fel.
- Az előbb említett Trio Stendhal sokak számára az első olyan zenekar volt, amelyben megismerhették játékodat. A mai kritikusok is korszakalkotó együttesként méltatják az akkori triót, amelyet Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal együtt alakítottatok.
- A magyar dzsesszben valóban nagyon fontos szerepet játszott a Trio Stendhal, külföldön viszont sajnos nem sikerült „bevezetni” ezt a zenekart. Akkoriban még sok zenész is idegenkedett attól, amit játszottunk, jóllehet a közönség teljesen a csodájára járt, nagyon emlékezetes koncertjeink voltak. Ennek ellenére a Trio Stendhal nagyon értékes és jó korszak volt az életemben, és a pályám folytatása sem alakult volna így, ha nem támaszkodhattam volna azokra a tapasztalatokra, amelyeket ebben a formációban szereztem.
- Az utóbbi években Arild Andersen bőgőssel és Paolo Vinaccia ütőhangszeressel látni gyakran, sőt ez a trió Nomad címmel lemezt is kiadott 2005-ben. Milyen új kihívásokat jelentett ez a két művész a korábbi hasonló zenekaraidhoz képest?
- Fontos, hogy a Snétberger Trión belül nincs sorrend, három egyenrangú szólista van, ami nagy szerencse, hiszen eléggé ritkán tud jól együttműködni három autonóm, önálló hangszeres. Ez nem csak a koncerteken fontos, hanem a kompozíciókban is megmutatkozik. Mindhárman nagyon keményen részt vettünk a műhelymunkában, a kezdeti próbákon. Paolo és Arild fontos szerepet vállaltak az alkotói folyamatban: mindig hallgatok a véleményükre, és meg tudnak győzni arról, ha valahol korrekcióra szorul a kompozíció.
- Mostanában nagyon sok olasz ütőhangszeresről hallani felénk is, és kiderül, hogy Dél-Olaszországnak fantasztikus hagyományai vannak ezen a téren. Mi a jellegzetessége az olasz ütősöknek?
- Paolót teljesen véletlenül ismertem meg, Arild mutatott be neki. Paolóban azt kedvelem igazán, hogy nagyon aktívan képes dallamban, harmóniában gondolkodni – talán ez az, amihez az kell, hogy Olaszországban szülessen az ember… Kevés ilyen dobos van, aki zenében, dalban gondolkodik, aki maga is zenél a dobokon, és nem csupán a ritmusvázat biztosítja.
- Lehet, bár az uddal keveset foglalkoztam. Nagyon szeretem ugyan hallgatni, mégsem tanulmányoztam mélyebben. Ámulatba ejtett az indiai zene is – talán jobban, mint a perzsa vagy az arab. Még a Trio Stendhal idejében foglalkoztam vele, és egy turné során el is jutottunk Indiába. Mindezek a folyamatok sokkal inkább tudat alatt alakultak ki bennem és a játékomban, zenehallgatás, gyakorlás közben, és semmiképpen sem könyvtári kutatómunkák eredményeként. Hasonló a helyzet a flamencóval is. Sokan mondják, hogy vannak flamenco motívumok abban, amit játszom. Igazi flamencót soha nem játszottam, mert nem tudok játszani. A flamencót gyerekkorban kell elkezdeni tanulni, a benne rejlő érzést kell megragadni, amit igazán csak úgy tanulhat meg az ember, ahogyan az anyanyelvét. Ilyen értelemben a cigányzene is hasonló – így aztán nem nagyon tudja más játszani, csak az a cigányzenész, aki ebbe az életérzésbe nőtt bele. A brazil zenét viszont nagyon szeretem, és arra igaz is, hogy szinte azzal nőttem fel.
- Az előbb említett Trio Stendhal sokak számára az első olyan zenekar volt, amelyben megismerhették játékodat. A mai kritikusok is korszakalkotó együttesként méltatják az akkori triót, amelyet Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal együtt alakítottatok.
- A magyar dzsesszben valóban nagyon fontos szerepet játszott a Trio Stendhal, külföldön viszont sajnos nem sikerült „bevezetni” ezt a zenekart. Akkoriban még sok zenész is idegenkedett attól, amit játszottunk, jóllehet a közönség teljesen a csodájára járt, nagyon emlékezetes koncertjeink voltak. Ennek ellenére a Trio Stendhal nagyon értékes és jó korszak volt az életemben, és a pályám folytatása sem alakult volna így, ha nem támaszkodhattam volna azokra a tapasztalatokra, amelyeket ebben a formációban szereztem.
- Az utóbbi években Arild Andersen bőgőssel és Paolo Vinaccia ütőhangszeressel látni gyakran, sőt ez a trió Nomad címmel lemezt is kiadott 2005-ben. Milyen új kihívásokat jelentett ez a két művész a korábbi hasonló zenekaraidhoz képest?
- Fontos, hogy a Snétberger Trión belül nincs sorrend, három egyenrangú szólista van, ami nagy szerencse, hiszen eléggé ritkán tud jól együttműködni három autonóm, önálló hangszeres. Ez nem csak a koncerteken fontos, hanem a kompozíciókban is megmutatkozik. Mindhárman nagyon keményen részt vettünk a műhelymunkában, a kezdeti próbákon. Paolo és Arild fontos szerepet vállaltak az alkotói folyamatban: mindig hallgatok a véleményükre, és meg tudnak győzni arról, ha valahol korrekcióra szorul a kompozíció.
- Paolót teljesen véletlenül ismertem meg, Arild mutatott be neki. Paolóban azt kedvelem igazán, hogy nagyon aktívan képes dallamban, harmóniában gondolkodni – talán ez az, amihez az kell, hogy Olaszországban szülessen az ember… Kevés ilyen dobos van, aki zenében, dalban gondolkodik, aki maga is zenél a dobokon, és nem csupán a ritmusvázat biztosítja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek