Az új album a történelem első közös Metheny/Mehldau-szerzeményével, a Night Away című zseniális nyitódarabbal indul, s amit utána kapunk, az szinte tükörképe a fél évvel ezelőtti anyagnak: ismét hét Metheny- és három Mehldau-szerzemény, ám ezúttal fordított a duóban, illetve kvartett felállásban előadott számok aránya (az utóbbiból van jóval több), és ez az új arány igen kellemes dramaturgiát ad a lemeznek. A négy duó (valamennyi Metheny szerzeménye) lírai finomsággal oldja a kissé „elborultabb” darabokat, bár ez utóbbiak sem súrolják még a nehéz befogadás határát. A kvartettben a korábbiakban már megismert Larry Grenadier elképesztően finom, visszafogott, hajlékony bőgőjátéka öleli, simogatja körül a kompozíciókat, Jeff Ballard dobolása pedig ismét kiismerhetetlenül ötletgazdag és színesen lüktető, bár a latinos hangvételű darabokban (En La Tierra Que No Olvida, Santa Cruz Slacker) talán kicsit mesterkéltnek tűnik.
 
Brad Mehldau szerzeményei sötétebb tónusúak, kissé elvontabbak, de izgalmasak, zongorajátéka szikár és éles, mégis érzelemgazdag, tökéletesen illik a „Pat Metheny Group-os” darabokhoz is. Mert hogy ilyen is hallható a lemezen, mégpedig a legjobb fajtából. Ismét szól a sokak által imádott, mások által gyűlölt, de mindenképp Metheny-védjegyként elkönyvelt gitárszintetizátor, a szintén leginkább általa használt 42-húros Pikasso Guitar, valamint akusztikus- és elektromos gitár egyaránt. A kompozíciókban kellő szabad terület nyílik a témák kibontására, mégsem válnak unalmassá, terjengőssé.
 
Bár mind Metheny, mind Mehldau letettek már az asztalra néhány klasszikus lemezt, legjobb albumaik közé sorolhatjuk ezt az anyagot, és nem bánnánk, ha akár fél év múlva újabb közös munkával állnának elő. Mondjuk egy koncertlemezzel…