A kissé félrevezető borító egy kevéssé ismert – ezért csak nagyon szolidan kultikus – hetvenes évek eleji hippifilmet rejt. Jimi Hendrixnek annyi köze van hozzá, hogy 1970-ben, élete utolsó évében fellépett egy minifesztiválon a Hawaii szigetek egyikén, és a kissé szürrealisztikus (valójában meg nagyon is dokumentumjellegűnek szánt) film éppen ott játszódott – egy okkultista hippiparadicsomban. Hendrix jó húszperces koncertjelenete kuriózumként persze érdekesség lehet a rajongóknak.
Egy kísérleti filmről van szó tehát, melyet már első megjelenésekor a frissen elhunyt Jimi Hendrixszel adtak el (nevét belecsempészték a címbe, a plakáton pedig csakis őt magát lehetett látni), és ez a metódus azóta sem változott. Pedig ez a dokumentumfilm nem Hendrixről szól, ő csak mint éppen a helyszínen koncertező művész került a filmbe (és jött kapóra az alkotóknak, mert nélküle már aligha beszélnénk a Rainbow Bridge-ről). A művet jegyző Chuck Wein azonban izgalmasabb figura annál, hogy csak úgy átugorjunk rajta: Andy Warhol egyik barátja/munkatársa volt, a hatvanas években még egy filmet is készítettek közösen My Hustler címmel, sőt ő mutatta be Warholnak a korszak egyik szupernőjét, Edie Sedgwicket (Edie-ről 2006-ban készült életrajzi film Factory Girl címmel, amiben Wein figurájának is fontos szerep jutott).
A Rainbow Bridge laza koncepciójának lényege, hogy az okkultizmusba ekkorra már alaposan belemászott Wein bemutatja a Hawaiin működő – akkoriban a „rejtett tanok” egyik fő központjának számító – Szivárvány Híd Okkultista Meditációs Központ nevű intézményt, mely gyakorlatilag a hagyományos hippikommunáknál egy fokkal jobban szervezett közösségi táborként üzemelt. Egy Amerikában stoppolgató fiatal hippilány áll a laza szövetű történések középpontjában, és az ő beilleszkedése adja a film apropóját. A lényegről vajmi kevés derül ki: az okkultizmus bizonyos vetületei ugyan előjönnek a véget nem érő beszélgetések során, de nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a szörföző, lovagolgató és folyamatosan betépő fiatalok bizony elég sűrű lila ködben tapogatóztak. Hendrix egy helyi minifesztivál keretében lép fel egy sebtében ácsolt színpadon, melynek közelében egy aktív vulkán (a Maui szigetén fekvő Haleakala) is található. Jimi előadása, melyre vonakodását legyűrve vette rá a film producere, egyben az utolsó amerikai koncertje is lett (három hónappal később halt meg), rajongóknak már csak emiatt is érdekes lehet – bár a Billy Cox basszusgitárossal és Mitch Mitchell dobossal trióban adott, hatalmas szélrohamokkal súlyosbított fellépés semmiképpen sem tartozik élete legjobb produkciói közé, a hangzás pedig csapnivaló. 1971-ben megjelent egy The Rainbow Bridge Sound Track című Hendrix-lemez, ám ez nem mutat átfedést itteni szereplésével, a 2002-ben kiadott teljes anyag (The Rainbow Bridge Concert) viszont már a filmben elhangzó öt számot is tartalmazza. A koncert után nyilatkozik is a szétesőben levő gitárkirály, de homályos gondolataiból kiderül, hogy ő nem feltétlenül szimpatizál ezzel a kissé furcsa, agymosott atmoszférájú központtal.
A Rainbow Bridge tehát egy nagyon speciális zenés film: a korszak és a filmes műfaj iránt elkötelezetteknek mindenképpen ajánlott, kordokumentumként is meglehetősen érdekes, de Hendrix-rajongók csak óvatosan közelítsenek felé.
QQQ
EXTRÁK
A koncertrészlet öt tétele (kb. 20 perc) külön is megtekinthető – ez jól jöhet azoknak Hendrix-rajongóknak, akik nem akarják végigunatkozni a filmet. Találunk egy fényképes diszkográfiát is a mester életében megjelent négy hivatalos nagylemezzel (a számcímeket azonban már hiába keressük).
QQ
1971 Hossz: 125 perc Kiadó: EV Classics/CLS Hang: angol sztereo
A Rainbow Bridge laza koncepciójának lényege, hogy az okkultizmusba ekkorra már alaposan belemászott Wein bemutatja a Hawaiin működő – akkoriban a „rejtett tanok” egyik fő központjának számító – Szivárvány Híd Okkultista Meditációs Központ nevű intézményt, mely gyakorlatilag a hagyományos hippikommunáknál egy fokkal jobban szervezett közösségi táborként üzemelt. Egy Amerikában stoppolgató fiatal hippilány áll a laza szövetű történések középpontjában, és az ő beilleszkedése adja a film apropóját. A lényegről vajmi kevés derül ki: az okkultizmus bizonyos vetületei ugyan előjönnek a véget nem érő beszélgetések során, de nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a szörföző, lovagolgató és folyamatosan betépő fiatalok bizony elég sűrű lila ködben tapogatóztak. Hendrix egy helyi minifesztivál keretében lép fel egy sebtében ácsolt színpadon, melynek közelében egy aktív vulkán (a Maui szigetén fekvő Haleakala) is található. Jimi előadása, melyre vonakodását legyűrve vette rá a film producere, egyben az utolsó amerikai koncertje is lett (három hónappal később halt meg), rajongóknak már csak emiatt is érdekes lehet – bár a Billy Cox basszusgitárossal és Mitch Mitchell dobossal trióban adott, hatalmas szélrohamokkal súlyosbított fellépés semmiképpen sem tartozik élete legjobb produkciói közé, a hangzás pedig csapnivaló. 1971-ben megjelent egy The Rainbow Bridge Sound Track című Hendrix-lemez, ám ez nem mutat átfedést itteni szereplésével, a 2002-ben kiadott teljes anyag (The Rainbow Bridge Concert) viszont már a filmben elhangzó öt számot is tartalmazza. A koncert után nyilatkozik is a szétesőben levő gitárkirály, de homályos gondolataiból kiderül, hogy ő nem feltétlenül szimpatizál ezzel a kissé furcsa, agymosott atmoszférájú központtal.
A Rainbow Bridge tehát egy nagyon speciális zenés film: a korszak és a filmes műfaj iránt elkötelezetteknek mindenképpen ajánlott, kordokumentumként is meglehetősen érdekes, de Hendrix-rajongók csak óvatosan közelítsenek felé.
QQQ
EXTRÁK
A koncertrészlet öt tétele (kb. 20 perc) külön is megtekinthető – ez jól jöhet azoknak Hendrix-rajongóknak, akik nem akarják végigunatkozni a filmet. Találunk egy fényképes diszkográfiát is a mester életében megjelent négy hivatalos nagylemezzel (a számcímeket azonban már hiába keressük).
1971 Hossz: 125 perc Kiadó: EV Classics/CLS Hang: angol sztereo
Linkek
