A Let It Die albumon Feist még inkább hasonlított egy megbízható „indie Norah Jonesra” (aki a sanzontól a hálószoba-funkig mindent képes hitelesen előadni), mint a színtér egyik vezető énekesnőjére. Hiába szerepelt azon a korongon két sikeresebb dal (a reklámokból is visszaköszönő Mushaboom és a frenetikus Bee Gees-átirat, az Inside & Out), a Let It Die a feldolgozásaival, műfaji csapongásaival és egyszerű hangszerelésével így utólag már inkább csak szimpla szárnypróbálgatásnak tűnik – portfóliónak a következő, zeneileg teljesebb albumhoz. Ami most meg is született. 
 
A Franciországban és kis részben Kanadában rögzített The Reminder szerelmes hangulatú anyag. Ezúttal csak egy feldolgozás hallható rajta, (a Sea Lion Woman című Nina Simone-klasszikus témájára épülő Sealion), az előző albumon feldolgozott Ron Sexsmith ezúttal társszerzőként szerepel a Brandy Alexander című számban, ahogy két dalban szerzőtárs a billentyűkön és dobokon, illetve társproducerként közreműködő Gonzales is. A néhol szándékoltan vaskos és torz hangzáson érződik, hogy Leslie Feist a kanadai experimentális rock kollektíva, a Broken Social Scene állandó tagja, de gyönyörű énekhangját nem képesek elnyomni az egészen meghökkentő és zseniális stúdiótrükkök sem (mint például a Morricone-filmzenékből ismerős hümmögő kórus a So Sorry című nyitódal utolsó részében, vagy az amúgy halkan sziszegő Intuition zárása alatt megszólaló tömeges háttérvokál, amit hallhatóan egy nagyobb koncerten vettek fel). Kerüljön akár lassú, dzsesszes környezetbe (The Water), elszánt és tökéletes popformába (My Moon My Man, 1234) vagy verandára való, recsegős folkdalba (The Park), ez a hang ki fogja állni az idők próbáját. Csak hallanák már többen!