A Wilco a hányattatott körülmények között szült 2002-es Yankee Hotel Foxtrot után szintén zűrök közepette rakta össze 2004-es A Ghost Is Born című nagylemezét, ám utána kialakult egy makulátlan felállás (Tweedy mellett már csak John Stirratt basszusgitáros az egyetlen alapítótag, Glenn Kotche dobos az 1999-es Summerteeth után valamikor 2000 végén érkezett, Mikael Jorgensen billentyűs a 2004-es lemezen szerepelt először, majd annak turnéja előtt csatlakozott be Nels Cline gitáros és a multiinstrumentalista Pat Sansone). Már így hatan vették fel a Kicking Television koncertlemezt és a 2007 májusában megjelent Sky Blue Sky-t is, melynek európai turnéján az amszterdami koncert volt az utolsó előtti állomás.
 
Az 1200 főt befogadni képes Paradiso a kontinentális Európa egyik legismertebb és legfontosabb koncerthelyszíne, ahol majdnem minden fellépést rögzítenek és a fabchannel.com-on megtekinthetővé is tesznek. A fél kilences koncertkezdéskor gyakorlatilag a rock’n’roll egyik szentélyébe lépünk be, és tényleg: a Paradiso eredetileg templomként funkcionált, a hatvanas évek vége óta működik a város egyik kulturális jelképeként. A színpad mögött három hatalmas (és éjszaka gyönyörűen megvilágított, áttetsző) festett ablak díszeleg, a középső hajórészen túl pedig még a karzaton és egy plusz erkélyszinten is képes nézőket befogadni – ezen az estén pedig kell is a hely, mert már hetekkel korábban elkelt az összes jegy. Az előzenekari poszton fellépő Scout Niblett énekesnő akusztikus-gitáros neurotikus dalairól lemaradunk ugyan, de cserébe nem kellett várakozni Tweedy-ékre, akik pontosan belépésünkkor kezdenek két órás szettjükbe.

A 16 számból álló főprogram az új lemez nyitányávalkezdődik (Either Way), és rögtön megnyugodhatunk, mert a kissé visszhangosnak tartott helyszín ezúttal tökéletesen szól, az utolsó csilingelésig tiszta minden hang. A puritán öltözetű zenészek gyorsan egymásra hangolódnak, már a második szám (az új lemezen is második számként álló You Are My Face) elszállós gitár-infernóját teljes odaadással játsszák, a közönség pedig áhítattal figyel, csak a dalok végén tör ki hatalmas ovációban. Érdekesség, hogy a beindulós részeknél is inkább csak szolid mozgolódás tapasztalható – igaz, azért ez néhányakat nem tántorít el a csatakosra izzadástól. Tweedy a hetedik számig egy szót sem szól, részben itt kitapinthatóan a zenéé a főszerep, részben pedig minél többet szeretnének játszani a fél 11-ig engedélyezett keretben – a végén azért ironizál egy sort a holland szabadelvűség kettősségén, a szabályok keretezte „korlátlan szabadságról”.

A frontember fenomenális, a vokálozni is beszálló Stirratt sziklaszilárd, a dobzseni Kotche ugyanolyan alázattal játssza az egyszerű témákat, mint a szinte átláthatatlanul bonyolult struktúrákat, Jorgensen szállítja a finom, kiegészítő hangszíneket, Sansone hol a színpad jobb szélén gitározik és vokálozik, hol eggyel hátrébb megy billentyűzni, vagy ütősöket megszólaltatni, a balszélen pedig a hórihorgas Cline egyre inkább kiengedve ereszti el menetrendszerűen érkező briliáns gitárszólóit. Leghatásosabbak persze a zenészek közös pszichedelikus elszállásai, melyekből egy éles váltással képesek áttérni egy másik tempóba, aztán újra elveszni egy mélyebb részletben, majd előbukni és bezárni az experimentálissá tett folk-ballada elején megnyitott zárójelet. Az új albumról nyolc dal is elhangzik (Either Way, You Are My Face, Impossible Germany, Sky Blue Sky, Side With Seeds, Shake It Off, Walken, On And On And On), és vibrálóbbak a lemezverziónál. Az előző két album is bőséges, hat-hat számos merítéssel szerepel, és a korai korszak korongjairól is előkerül egy-két szerzemény. Egymást érik a csúcspontok, a főblokkot záró Hummingbird alatt például teljes meghatottság vesz erőt a teremben lévőkön. Az igazi csúcs persze az első, négyszámos ráadást záró tízperces Spiders (Kidsmoke) Kraftwerk-mantrájú ritmuson lúdbőröztető, gitárkínzó tomboldája. Azonban még ekkor sincs vége, jön még egy visszatapsolás és az 1996-os Misunderstood sláger, majd a 2004-es albumról a két legrövidebb dal (The Late Greats, I’m A Wheel), hogy minél több hibátlan szerzemény beleférjen a programba.

A fellépést végignézi velünk három Hollandiában élő kedves magyar fiatal is, akik a koncert előtt egyetlen hangot sem hallottak az est főszereplőitől, mire azonban széles mosollyal kilépünk a Paradisóból, már ők is megtérített Wilco-rajongók – hát lehet ennél többet elérni két óra alatt?

A koncert után sikerül találkozni a szintén csuromvizes Tweedyvel is, aki meglepetését nem palástolva örül a távolról érkező újságírónak, és szívélyesen beszél helyrerázódott családi életéről, a készülő következő albumról és arról, hogy számára ez az eddigi legjobb Wilco-turné. Bizony, egyáltalán nem süketel.
 
 
 
koncertfotók: Sjoerd Los (hálás köszönet Marijn Akerboom segítségéért!)
 
 
 
plakátfotó és szöveg: