Az utóbbi néhány évben fizikai megjelenésében és életvitelében egyre veszélyesebben Kurt Cobainhez közelítő alt.country trubadúr, bár ha közel is került a halálhoz, végül túlélte a megpróbáltatásokat. Miután megtisztult egyre hajmeresztőbb méreteket öltő drog- és alkoholfüggőségétől, nekilátott hogy rendezze sorait, egyenesbe hozza az életét és nem utolsó sorban karrierjét: elsőként visszakönyörögte magát korábban kirúgott menedzseréhez John Silvához, majd a Greenwich Village-i legendás Electric Lady Studióban nekiláttak, hogy a többtucatnyi demo közül kimazsolázzanak egy ütős lemezhez elegendő anyagot (a friss szerzemények mellé olyan is került, amit Ryan még az ezredforduló táján írt). 
 
Adams karrierje fénypontjainak számító lemezeit szinte kivétel nélkül minden esetben a fájdalom, az összetört állapot és szerelmi csalódások szülték, mint ahogyan a Heartbreaker című 2000-es szólódebütálást vagy a Love Is Hell először két testvér-EP-n kiadott 2003-as anyagát is. Az Easy Tiger dalai ezzel szemben inkább az eladások szempontjából kiemelkedő 2001-es Gold csiszoltabb hangzású vonulatába tartoznak, amit részben nyilván az énekes aktuális kielégítő állapota (stabil barátnő, sikeres leszokás stb.) magyaráz, valamint az, hogy – a legutóbbi néhány album relatív kereskedelmi buktája után – mind a kiadó, mind a menedzsment egyértelműen „kaszálós” lemeznek szánta az Easy Tigert, melyet zajos internetes marketingkampánnyal és egy kiadós turnéval igyekeznek megtámogatni.  
 
A Cardinals segédletével összedobott, de szólólemezként kiadott Easy Tiger a Goldnál jóval összefogottabb anyag (annyira koncentrált, mint a Demolition gyűjtemény vagy akár a stílusgyakorlatként szórakoztató Rock N Roll), és az utóbbi időkben beszűrődő Grateful Dead-hatások mellett már Neil Young is dicséretesen gyakran eszünkbe juthat róla. Az elsőrangú dalokat sorakoztató lemez talán legfigyelemreméltóbb vonása azonban az, hogy nem egyszerűen sejteti, inkább határozottan jelzi, hogy az énekes, aki hol rockújságírók rögzítőjén hagyott átkozódó üzeneteket, hol részegen zuhant le a színpadról, hol rajongókkal keveredett szóváltásba a koncertjein, végül felnőtt. A hangja, amit néha cinikusan/parodizáló modorban használ, most mélyen és tisztán szól, mint egy érett felnőtt emberé – a visszatekintés, lamentálás, megbánás pedig gyakori témái a legtöbb dalnak. A sodró lendületű Goodnight Rose nyitását a Sheryl Crow vendégvokáljával ékesített Two című kislemezdal követi, a kirobbanóan hatásos Halloweenhead (melynek közepén Adams nagyot rikkantva jelenti be a gitárszólót) pedig az a típusú szenvedés ihlette szám, amelynek hallgatása permanens vigyort képes varázsolni az ember arcára. A Pearls On A String egy hagyományos folkdalocska, az akusztikus gitáros These Girlsben az énekes megfáradtan számot vet összes eddigi barátnőjével, a mindennél kifejezőbb című, fájdalmas, harmonikás záródarab, az I Taught Myself How To Grow Old (Megtanítottam magamnak, hogyan öregedjek) pedig jól illusztrálja, hogy ez a folyamat milyen nehéz lehetett Adams számára.