Ez a mostani trend (a régisulis rave effektjeiből, electróból, technóból, space-diszkóból indie-rockos hozzáállással előállított elektro-diszkó) persze még nem fog nemzetközileg is áttörni a kommersz főáramba, de hogy a fenti dance duók hangzása hamarosan visszaköszön majd egy továbbfinomított, slágerorientáltabb formában, azt garantálni lehet. Az elsődleges cél itt nyilván a táncterek megtöltése, ám a fenti lemezek mindegyike végig élvezetes, így otthoni hallgatásra, vagy még inkább otthoni tevékenységek feldobására is tökéletesen alkalmasak. Az Attack Decay Sustain Release-re ez különösen igaz, hiszen terjedelmében dicséretesen visszafogott (tíz szám, mindössze 37 percben), így még megunni sem nagyon lehet. 
 
A pszichedelikus popzenével indító Simian a We Are Your Friends című második nagylemezére már végképp kitolta határait az elektronikával kacérkodó álomszerű dalok tartományába, de a komolyabb áttörés hiánya felőrölte a kvartettet, és a ritmusszekciót adó két Jakab, James Ellis Ford és James Anthony Shaw az új irányt kijelölő módosított névvel vitte tovább az anyazenekar szellemiségét. Ironikus módon a feloszlás után vált fergeteges parti-slágerré az egyik legjobb Simian-szerzemény: éppen a fent említett Justice értelmezte újjá a második album címét refrénként ismételgető Never Be Alone-t, mely 2003 óta pörgött a föld alatt, 2006-os újrakiadásával – és díjnyertes videoklipjével – pedig hatalmas sláger vált belőle. Ekkorra már a Simian Mobile Disco duó DJ-párosként sztárnak számított, remixeket készítő projektként keresetté vált (Air, Muse, The Rapture stb.) és egy briliáns mixlemez, az NME mellékleteként megjelent Club NME presents Dancefloor Distortion garantálta, hogy Jamesék az indietronicának, new rave-nek nevezett, indie-rockot ellenállhatatlan ütemekkel keverő divatstílus nagymenőivé váljanak (Ford pedig producerként is a figyelem középpontjába került, az Arctic Monkeys és a Klaxons előtt dolgozott többek között a Bloc Party, Mystery Jets, Test Icicles és Good Shoes zenekarokkal is). 
 
Nyilvánvaló, hogy ez a (még a Simian működése alatt elindított) projekt nem veszi magát komolyan, tesz a zeneipari elvárásokra, és elsősorban jókedvből készít zenét – részben ez is a jó benne. A kislemezek, maxik (The Mighty Atom, Pulse, Piggy In The Middle, The Count, Hustler, It’s The Beat) mellett egy újabb elsőosztályú mix-lemezzel (Bugged Out! presents Suck My Deck) felvezetett debütáló album azonban tisztán a zene miatt is figyelemreméltó, felépítése, összedolgozottsága pedig arra utal, hogy készítői direkt albumformátumban gondolkodtak. Ezt támasztja alá az is, hogy néhány jól sikerült korábbi felvételük áldozatul esett a szerkesztés során. A nagylemezen az indie összetevő a szellemiségre korlátozódik, itt elsősorban a táncos ütemeké és a kicsavart effekteké a főszerep. A nyitó Sleep Deprivation északi technós hangjaival azonnal berántja a hallgatót a SMD-világba, majd gyorsan jön a Daft Punk előtt tisztelgő I Got This Down, majd minimalista elektro (a Go! Team fekete MC-lányával, Ninjával készített It’s The Beat) randizik szexi szintibasszusokkal (Hustler), a kifejezetten savas Tits And Acid idejére pedig már teljesen elnyelt minket a zene – a Chemical Brothers előtt is tisztelgő szám azt is megmutatja, hogy milyennek kellene lenniük ma az idősebb Vegytestvéreknak, ha igazán relevánsak szeretnének lenni. A legfrissebb kislemezdal (az egykori Simian-frontemberrel, Simon Lorddal elénekeltetett I Believe) megnyugvást hoz a Knife-ot idéző hangulatával, de aztán szerencsére a lemez végére is marad muníció (az ismét Ninját szerepeltető space-diszkós Hotdog, a felfelé gyűrűző Wooden és a new wave-es Love is erős darabok). 
 
Ha otthon hallgatod egy idő után szeretnél elmenni bulizni, ha egy klubban szól, nem akarsz hazamenni.