A zenekar három őstagja egy algériai menekülttáborban találkozott még 1979-ben, majd a nyolcvanas évek elején egy líbiai katonai kiképzőbázison döntötték el végleg, hogy a zene is része lesz népük szabadságáért folytatott küzdelmüknek. A Tinariwen (kb. „sivár vidékek, földek, sivatagok”) zenészei a kilencvenes évek első felében részt vettek a tuareg felkelésekben, majd 1996-tól végképp a muzsikálásra koncentrálva fokozatosan váltak egyre ismertebbé. Számos kazettakiadvány után 2002-ben jelent meg első igazi nagylemezük (Radio Tisdas Sessions), a 2004-ben kiadott Amassakoul (Vándor) című második album szerepelt a tekintélyes Mojo magazin év végi listáján, 2005-ben pedig be is futott vele a zenekar. A Tinariwen képviselhette Afrikát a Help – A Day In The Life című 2005-ös segélylemezen, és az év folyamán számos rangos fesztiválon (köztük a Live 8-hez kapcsolódó Africa Calling rendezvényen és a Szigeten is) hangos sikert aratott.  
 
A 2007-ben megjelent harmadik nagylemez már címében a sivatagi lét nehézségeit villantja fel (+IO:I, azaz Aman Iman, azaz Water Is Life, azaz A víz élet), a borítófüzetben jegyzetekkel és angol fordításokkal ellátott dalszövegekben a vándorlás, a száműzöttség érzése, a törzsi széthúzás, az egyesítő szándék és a békevágy visszatérő témák. Ezúttal is a Robert Plant kísérőzenekarából ismerős Justin Adams volt a producer, és az új album nagyjából ugyanolyan egyszerű, körkörös szerkezetű, hipnotikus hatású dalokat tartalmaz, mint az előző lemez, ám a jóval sikeresebb fogadtatás (hozsannázó sajtó, előzenekari poszt a Rolling Stones előtt stb.) így is teljesen megérdemelt. A Tinariwen arról is híres, hogy a tuareg zenekarok között elsőként váltott akusztikusról elektromos gitárokra, dalaiba pedig a tradicionális berber népdalok mellett beépítette a sivatagi gyökér-bluest (Ali Farka Touré nyomdokain), az észak-afrikai transzba révedt ritmikát (chaabi, rai), valamint a Led Zeppelin-, Jimi Hendrix- és Santana által inspirált blues-rockot, így egy teljesen egyedi, pszichedelikus, hipnotikus sivatagi blues született. Az Aman Iman 54 perce végtelennek tűnő ringatózás, ha akarjuk transz – igazi desert session, melyre még a kaliforniai sivatagban stonerkedő Josh Homme is büszke lehetne!