A feladat nem tűnik könnyűnek, hiszen az Eye To The Telescope az utóbbi évek egyik legsikeresebb női lemeze volt, ráadásul a Drastic Fantastic kevesebb slágeres szerzeményt és összességében egy árnyalatnyival gyengébb dalokat tartalmaz. Persze még így is kiemelkedik abból a mezőnyből, amelyikbe szánták, azaz KT másodszorra is egy intelligens, jól megírt szerzeményeket rejtő rádióbarát poplemezt készített. Néhány remek részmegoldás, Tunstall számos ügyes strófája, valamint el-elszabaduló éneke azt súgja, hogy az énekesnő magától kicsit nyersebb, vadócosabb albumot adott volna ki kezei közül, viszont a polírozott, de még így sem túlöltöztetett megszólás egyértelművé teszi, hogy a biztosnak hitt receptnek is akadtak hívei a kiadásért felelős döntéshozók körében. A lemezen számos hangszert is megszólaltató Steve Osborne producer azonban öreg rókaként ezúttal is mindkét oldal igényeit ki tudta elégíteni.  
 
A Drastic Fantastic tehát semmiképpen sem nevezhető drasztikusnak, továbbá KT énekstílusáról és dallamairól még mindig eszünkbe juthatnak más énekesnők (leginkább talán Suzanne Vega, ő is főleg a fülbemászó If Only és Funnyman című dalokban), viszont töltelékszám nem igen szerepel a korongon. A Little Favours című lendületes nyitódal, a már szinte védjegyesnek nevezhető tapsos ritmusú Hold On című első kislemezszám és a furamód kilencvenes évek eleji Lemonheads-felvételekre emlékeztető I Don’t Want You Now a példa a jól sikerült tempós darabokra, míg a kedvesen szentimentális, önreflektív White Bird és a végső döntés halogatásáról szóló Beauty Of Uncertainty a megkapó szerzeményekre jelentenek példát. A két csúcspont viszont tényleg fantasztikus: a Saving My Face minden bizonnyal slágerszám lesz („nézd a tekintetet az arcomon / attól ilyen, hogy túl sokáig voltam egy helyen”), a szépséges Someday Soon pedig aláhúzza a belső csend megtalálására irányuló vágyat, mely a lemez végére egyértelműen a fő témának bizonyul.