- Milyen sikere van a nemrég megjelent könyvednek? 
 
ÁGENS - énekesnő: A legnagyobb siker’, hogy kortárs magyar dráma lesz belőle. A Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatjuk a Bárka Színházban. Gergye Krisztián rendezi. 
 
- A Bárkában mi lesz a címe? 
 
- Édes szívem, ribanc vagy. 
 
- Meg kellett változtatni, mert az eredeti címe... 
 
- ...Kúrós versek. A címe ellenére sokan keresik a könyvet. A formai finomsága sokat tompít a kemény címen, de ez teljesen rám vall. Egyébként nem kellett volna megváltoztatni a címet, de az egy színészek által játszott dráma lesz, az ősanyag pedig a verseskönyvem. Többen mondták, hogy álszent dolog lenne, ha nem ez lenne a címe a könyvnek. A Vörösmarty téren dedikáltam és volt, aki a megfogta a könyvet, pfúúj!, mondta és visszadobta az asztalra. Én meg kedvesen megkérdeztem, hogy olvasta-e. Egy nő visszajött, leült mellém, elolvasott egy-két verset és bocsánatot kért. 
 
- Milyen verseket írtál? 
 
- Történeteket ... talán versnovellákat. 
 
- Saját történeteid? 
 
- Hát... igen. Nagyon kemény szövegek, de szépek. Először úgy gondoltam, hogy letagadom, hogy az enyémek, de az méltatlan lenne hozzám. Az én múltammal... ha! Amit már itt a zenei életben elkövettem... randalírozok egy ideje. Sokak örömére és tudom, sokak bánatára. 
 
- A drámát ki írja? 
 
- A szövegeim alapján, Gergye Krisztiánnal ketten rakjuk össze. Én is játszom a darabban. A dramaturg Vörös Róbert. 
 
- Lesz története? 
 
- Igen... igen. El tudod képzelni, hogy... áprilisban a költészet napján megjelenik egy könyv...és októberben színházi bemutató lesz belőle?! Olyan gyorsan történtek az események, hogy még föl se fogtam. 
 
- Számodra mit jelent, hogy egyre jobban megy a szekér? 
 
- Hát, valamelyest legalizáltak. Hogy rendszeresen dolgozhatok, évente két bemutatót hozok létre a társulatommal. Hogy a Budapesti Őszi Fesztiválon rendszeres fellépő lehetek és a Művészetek Palotájában, a Tavaszi Fesztiválon - ahol javarészt klasszikus és komolyzenei darabok kerülnek bemutatásra - bemutathattam a Mozart Requviem-jéből készült darabomat. Operát. Újabban ironizálok a darabjaimban. Nyilván. És odapiszkálok. Remélem, nem odapiszkítok, csak odapiszkálok, ahova kell. 
 
- Ma már mekkora nézőszám előtt lépsz fel? 
 
- Változó. A Művészetek Palotájában történt, hogy a Mozart-darabban lementem a nézők közé és megitattam őket borral. Elég sokan elfogadták az invitációt tőlem/Mozarttól. Együtt örültünk a bornak és a világnak. Akkor nagyon megdöbbentem, hogy mennyi idős ember volt. 
 
Az idősebbek - az értelmiségiek és klasszikus zenével foglalkozók - kezdenek járni az előadásaimra. A fiatalok nagyon édesek. A gimnazisták és főiskolások vagy egyáltalán nem ismernek vagy hihetetlen rajongók. Vérre menő vita folyik az interneten arról, hogy ki vagyok, mi vagyok. Néha beleolvasok - Ágens zseni, élvezhetetlen, boszorkány - nagyon mulatságos. Egyébként én munkás vagyok, mert velem azért dolgozni kell, ami ma már nem nagyon divat. Nem küzdenek az emberek. Nekem Tarkovszkijért is meg kellett küzdenem, akitől a legtöbbet tanultam. Az Andrej Rubljov után félájultan jöttem ki a moziból, mint ahogy a Solarisról, az Áldozathozatalról és a Nosztalgiáról. Leginkább a Stalkerről. Elképesztő munka van abban, hogy az ember odaadja magát Tarkovszkijnak. 
 
- Képes lennél játszani klasszikus előadásban, ahol nem engednék, hogy bármit is változtass, átírj... 
 
- ...miért ne?! Természetesen! Mint ahogy volt is erre példa! Alázattal dolgozom, amennyiben van okom rá. Persze vannak konfliktusaim. Például a Nemzeti Színházban. Pici szerepem volt, de ezzel is kivívtam az Ég haragját. Átmeneti ideig. Rögtön kérdezték, hogy Te mit keresel itt, ki vagy? Kinn keresztül jutottál be ide? Nem is értettem a kérdést. Én mindig is külsős maradok. Ami nem probléma. Nem is erény, de én megtehetem azt, hogy szabadon gondolkozzam és dolgozzak. Ez a legnagyobb adomány. 
 
Aztán megszoktuk és megszerettük egymást. Látom, hogy mi van a nagy színházakban. Bizonyos évi darabszámot kötelező módon kell produkálni, azokkal, akik ott vannak, és egy-kettőt lehet hívni a sztárokból, hogy jöjjön a közönség. Darálógép. 100-szor annyi pénzből készülnek a darabok, mint a mieink, de nem probléma. Tudomásul vettem, hogy amennyiben én így csinálom, ez ezzel együtt jár. Persze vannak kivételek, láttam néhány nagyon jó kőszínházi előadást. Engem csak azok az előadások érdekelnek, melyek nem a darabról magáról szólnak, arról, hogy létrejött egy előadás, hanem egy probléma megoldásáról, vagy legalábbis arról, hogy nagyon megközelítették azt, amivel a darab foglalkozik. S igényem van arra, hogy megemeljen, elemeljen, s meggyötörjön, vigyen valahová. Rendítsen meg! A komolytalan, trendi ‘művészet’ nem érdekel. Mindig vannak kiemelten támogatott, ideig-óráig körülnyalt alkotók - van, kit egész életében dajkálnak -, kik nagy sikernek, s társadalmi elismerésnek örvendnek, de nem tudnak megrendíteni. Csak az hiányzik belőlük, amiről az egész szól. Még régebben olvastam egy Tarr Béla-interjút, s említette, hogy a mai napig pályáznia kell, s hiába játsszák a filmjeit New Yorktól kezdve a világ művészmozijaiban mindenhol, nem számít semmit, a mai napig kuncsorognia kell a támogatásért. Egyébként ez nem is baj szerintem. Jót tesz a küzdelem a műnek. Ha valami túl könnyű, a számomra már gyanús. Bár olyan is van, mikor valami rögtön rátalál az útjára. 
 
- Akkor mi a baj? 
 
- Hogy általában nem elég tehetséges és értő emberek dolgoznak a művészetre szánt intézményekben, s sok függ a kiépített kapcsolatoktól. Kapcsolatépítés. Ez az alapja mindennek. Aki nem ezzel foglalkozik, hanem kizárólag a művek megoldásai és kérdései érdeklik, soha nem kerülnek óriásplakátokra. Szerencsére. 
 
Szóval, nem elég tehetséges a közönségszervező, a művészeti vezető, a rendező, a színész stb... S nem elég tehetséges a közönség sem. Nincs közös pont, elveszett. Nincs miért nagy műveket nézni, s elemezni, foglalkozni vele, sietni kell. Követni kell a diktátumot, gyors karrier, gyors pénz, gyors kapcsolat, gyors kaja, gyors beszéd. Interjú, pályázat, előadásszám, nézőszám, vélemények. Én igyekszem időt és kellő figyelmet adni az embereimnek. Emiatt persze rémisztő velem beszélgetni, mert odaadom az időm. Rászánom magam, az időm, a gondolataim, az estém, az éjszakám. Persze, csak ha van miről beszélni, s ha a beszélgetés esemény lesz. Mikor először mondunk ki dolgokat, s használjuk a nyelvet. Ugyanígy vagyok az előadásokkal is. Egy percet nem szánok rossz előadásokra. Otthagyom őket. Egyébként azt gondolom, hogy a művészeti közeg valódi elemzésébe egyszerűen nem szabad belemenni. Dolgozni kell. Ennyi. 
 
- Mi kellene ahhoz, hogy előbbre juss? 
 
Én nem ismerem ezt a fogalmat. Bennem nincsen karrierépítési vágy, sőt sztárallergiám van. Nem akarok részese lenni a felfújt lufinak. Elveszi az időt attól, amivel foglalkozni akarok. Hívnak partikra, fogadásokra, de soha nem megyek el. Más a kommunikáció nyelve. Én az a fajta bulizós voltam, aki nagy vehemenciával indult neki - benne is van a könyvemben -, hogy akkor történjen meg minden. Hogy semmi ne történjen, csak menjen a szó, az engem nem érdekel. A történetek - igen, s azok a találkozások, melyek történetekké lesznek. 
 
A mű érdekel és az, hogy a mű akaratát mindenáron véghezvigyük. Mondok egy példát. Beleszerettem Leonardóba. Közben kiderült, hogy ‘Leonardo-év’ lesz. Megláttam róla egy óriási, gyönyörű könyvet és úgy megkívántam, hogy majdnem rosszul lettem. Állati nehéz, mármint cipelni és hát, rohadt drága. Hónapokig vártam. Először, az idegen nyelvű kiadás 45 ezer volt, juajj! aztán 42, 35. Mondom lesz ez még 25 is! Hát, nem lett... mindegy. Nem volt pénzem, de mondtam, hogy na, most áldozatot hozok, megveszem a könyvet! A sors mindig engem igazol, jutalmaz. Megvettem és hazacipeltem! Kitaláltam, hogy csinálok a testről majd egy nagy darabot, de nem most, majd később, mert trilógia lenne és ahhoz sok pénz kell. Közben meghívták a ‘plastic-fantastic-bombastic’ előadásomat Debrecenbe, a MODEM-be. Hihetetlenül nyitott az igazgatója. Fantasztikus ember. Bemutatta a Kúros verseket is. Olvasgattam róluk az interneten, s láttam, hogy Leonardo-kiállítás lesz! Eredeti rajzokat és festményeket állítanak ki, és egy olasz cég megépíti azokat a gépeit, melyeket Leonardo életében sosem láthatott. Teljesen begerjedtem és megkérdeztem Gulyás Gábort, az igazgatót, mi lenne, ha csinálnék Leonardónak egy előadást? Örült neki. Ilyenre adatott lehetőségem! Egy nemzetközi kiállításon, autentikus környezetben lehet premierem, mely a kiállításból kiemelve önálló produkcióként is működik. De azért Leonardo lába nyomában sokkal izgalmasabb és veszélyesebb lesz az előadás. Előtte persze alaposan tanulmányozni fogom a teret és a kiállítást. Folyton így történnek a dolgok. Elindul egy gondolat, elhatalmasodik egy mű ötlete, és egyszer csak egész közel kerülhetek ahhoz, amivel foglalkozni szeretnék. Elkerülhetetlenül. A könyvvel is ugyanez történt. Az is csak egy kósza ötletnek indult, bár tapasztalataim szerint, a kósza ötletekből mindig komoly dolog lesz, mert egyszerűen nem bírom elengedni a gondolataimból. Aztán nekiállok és megcsinálom. Olyankor már természetes módon jönnek létre a dolgok! Sok munkával, persze, és nehéz körülmények között, de az más kérdés. Nem érdekes. 
 
- Legutoljára Székesfehérvárott rendeztél. 
 
- Igen, A Jazznőket, kalandvágyból, nagy színházban. Életemben először jazzt énekelek -Madák Zsuzsival. Övé az ötlet, én megrendeztem. Szecessziót idéző szürreális világ. Egy fiatal énekesnő találkozik húsz évvel későbbi önmagával. Egy ember két különböző életperiódusa, a fiatal nő saját idősebb önmaga segítségével beavatáson megy keresztül, eggyé válik egy másik idejével, majd visszakerül a sajátjába. A történet a zenéből, a színpadi látványból, illetve a színészi attitűdökből áll össze. Két zseniális zenésszel - Philipp Györggyel és Cser Ádámmal - dolgoztunk együtt. Nagyon nagy sikerünk volt. Kölcsönkértem az előadásra - bíztam benne, hogy a sors megsegít... és segített. Hihetetlen nagy... mi is kell? ...elszántság, hogy megvalósítsd, amit szeretnél. A művésznek jelenkori kalandornak kell lennie, másként nem megy. Aki komolyan akar művészettel foglalkozni, legyen elvetemült. Van más lehetőség? Nincs. Nálunk minden fordítva van. Nem a pénz hozza a művet, hanem a mű hozza önmagát, és utána próbálunk támogatást szerezni rá. Gergye Krisztiánnal évek óta dolgozunk együtt színházban. 6 éve, a lányom születése után indultam el ebbe az irányba. Előtte megtanítottam magam énekelni. Mikor tudtam énekelni, megpróbáltam megkeresni, hogyan lehet mindezt színpadi formába önteni. Időközben kiderült, hogy tudok írni. Mindig is szerettem írni, de azelőtt egy percig se gondoltam, hogy elindul ez a másik világ is. Most már egyre több darabba kell szöveget írnom. Gergye Krisztián 99 perc című darabjához is írtam. Igazából, filozófia az, amivel foglalkozom. Sok helyre kérnek szöveget. Ilyenkor ugyanazt a folyamatot élem meg, mint a színházban. 
 
- Milyen szövegek ezek? Hova készülnek? 
 
- Miután megírtam a könyvem, fölkértek novellák írására. Megszületett a Testária. Azelőtt jó sokat bíbelődtem a szövegekkel, mert nem találtam rá a formájukra. 
 
- A Te írásaid egy átlagember számára befogadhatóak? 
 
- Abszolút, mert nagyon érzékiek. Amikor egy mű filozófiáját kell megfogalmaznom, 
 
azt én érzéki módon teszem. Olyan szavakat használok, melyek a testet magát is ingerlik a tudaton keresztül. Persze a szöveg összességében éri el ezt a hatást. Nyilván kell hozzá némi-nemű műveltség és érzékenység is... 
 
- ...némi-nemi. 
 
- Igen!! Anélkül ma már nem nagyon lehet kortárs művészettel foglalkozni. Mindenféle elitizmus nélkül. Az emberek minden korban azzal foglalkoztak, ami az érdekükhöz fűződött, és - mondd meg nekem - kit érdekel ma komolyan a művészet?! ...egy-két elvetemült őrültet, aki az életét teszi arra, hogy megjelenhessen a könyve, vagy a festménye kikerülhessen a falra. Persze, véleménye van mindenkinek. Nem nagyon érdekel ez senkit, csak egy-két műgyűjtőt és műértőt. 
 
- Csak az újságírókat... 13 évvel ezelőtt készítettük az első interjút. 
 
- Úristen! 
 
- Azóta mennyit változtál? Honnan hová jutottál? 
 
- Mindenhová! Kinyílt a világ. Ugye, úgy kezdtem, hogy csak azt tudtam, művészettel szeretnék foglalkozni, mert van egy képességem. De erről semmilyen megerősítést nem kaptam vissza a világból. Próbáltam tanárokhoz járni, számomra nagy egyéniséghez, zenészekhez... de mindenki úgy elhajtott, ahogy az a nagy könyvben benne van. 
 
Kerestem a mesteremet, aki taníthat. Ugye, azt nehéz megtalálni. Volt, aki nagyon megalázott, lelkileg összetört. A világ egyáltalán nem igazolta vissza, hogy helyénvaló, hogy én ezzel kezdtem el foglalkozni. 
 
- Ma már ott tartasz, hogy téged kérnek fel mesternek? 
 
- Olyan is volt. Megkerestek, hogy tanítsak éneket, de a tanítás hosszú ideig tart, mert elsősorban a világhoz való viszony és az önismeret számít. Mások azt mondják, hogy bátor vagyok, amit én nem érzékelek, én mindennapi görcsnek és rettenetnek élem meg, de elhiszem, amit gondolok. Az, amit gondolok van, működik. Kevés következetes és kitartó ‘vadállatot’ hord a hátán a föld, aki azt gondolja, amit csinál, s aki azt csinálja, amire teremtetett, önmagát... a többiek hagyják magukat betemetni.