„Az első bronz, a második ezüst, a harmadik arany” – jellemezték 2004-es interjúnkban a Hives tagjai sorlemezeik borítójának és CD-korongjának színvilágát, amit negyedszerre aztán már magába a címbe is beemeltek. A poptörténelemben volt már több fehér album és fekete album, sőt a Beatles The White Albumának és a Jay-Z The Black Albumának összekeveréséből egy szürke is (Danger Mouse: The Grey Album), a Hives viszont most The Black And White Album címre keresztelte új lemezét. A fekete-fehér esztétikát (egyen)ruházatában is régóta hirdető zenekar ezzel egyrészt azt jelzi, hogy hű maradt hagyományaihoz, tehát ezen a CD formátumban is a bakelitet idéző fekete korongon ismét számíthatunk a Hives erősségét jelentő frenetikus, feszes, precíz garázs-punk-rock slágerekre. Másrészt viszont ez most egy elődeinél jóval változatosabb, kontrasztosabb lemez, melynek nagy részén úgy váltogatják egymást a hagyományos Hives-szerzemények és a szokatlan, kísérletező darabok, mint a tagok nyakkendőjén a fekete és fehér csíkok. 
 
Az első három album viszonylag egységes trilógiája (Barely Legal – 1997, Veni Vidi Vicious – 2000, Tyrannosaurus Hives – 2004) után a folyatatás már jelentős különbségeket mutat. A Hives eddigi sorlemezei mind rövidebbek voltak félóránál (ez még a Your New Favorite Band című 2001-es válogatásra is igaz), de ez a mostani több mint 45 perces – a dalok átlaghosszúsága két és fél percről három fölé ugrott. Szintén jelzés értékű, hogy az elmúlt tíz év során bevált producer, Pelle Gunnerfeldt ezúttal már csak a dalok egy részének keverésében kapott szerepet – helyére a Modest Mouse-lemezekkel (Good News For People Who Love Bad News, We Were Dead Before The Ship Even Sank) nevet szerzett amerikai Dennis Herring érkezett, de egy-két számba beszállt a brit sztárproducer Jacknife Lee (U2: How To Dismantle An Atomic Bomb, Snow Patrol: Final Straw, Eyes Open, Kasabian: Kasabian, Editors: An End Has A Start), illetve a Neptunes és a N.E.R.D. főnöke, Pharrell Williams is (lásd: In My Mind). 
 
Az önbizalomtól duzzadó első két „régi vágású” dal (Tick Tick Boom, Try It Again) után a You Got I All… Wrongban némi újhullámos szintetizátorkíséret kelt meglepetést, majd a Pharrell-lel írt és rögzített Well All Right! – meghökkentő kórusával, váltásaival és taps+ének befejezésével – elindítja az „egy sima, egy kifordított” váltógazdálkodást. A lemezre került másik Pharrell-kollaboráció, a T.H.E.H.I.V.E.S. című koncertzenekari ars poetica magas hangon énekelt, funkos darab, de annál is meglepőbb az a három kompozíció, amit a Hives-tagok mindenféle produceri segítség nélkül készítettek: az A Stroll Through Hive Manor Corridors az együttes történetében példátlan instrumentális darab ósdi villanyorgonával és dobgéppel, a lovaglós Giddy Up! gépi alapokra és effektekre épül, a teljesen dob nélküli Puppet On A String pedig zongorára, némi csilingelésre és horrorvokálokra, amire akár Eminem is alapozhatna egy számot. Ami a tradicionálisabb, húzós-zúzós Hives-dalokat illeti, azokra most sem lehet panasz, főleg, hogy a Return The Favour Ramones-rohama és az együttóbégatós You Dress Up For Armageddon mellett olyan modernebb színezetű dalok is akadnak, mint a Bravery szintetikus világába beleillő Wont Be Long vagy a záró Bigger Hole To Fill. 
 
A Hives-tagok, akik tíz évvel első albumuk után a még mindig csak húszas éveik végén járnak, ezúttal sem nyúltak mellé: az új fejezetet nyitó zenekar megőrizte korábbi értékeit, de közben képes volt kísérletezni és sikerrel újítani is.