Abban, hogy Jay-Z megőrizze vezető pozícióját (amit lényegében egyedül egykori zenei segédje, Kanye West veszélyeztet), nagyban segített az is, hogy maga a hiphop, különösen a mainstream rap is afféle visszavonulás/szünet pozíciót vett fel minőségileg az elmúlt egy-két évben. Persze az üzletemberként is technikás dumagép ha nagyon kell, akkor odateszi magát és ha már odateszi, akkor a legjobb helyen teszi azt – elég ha csak a 2007-és év legnagyobb slágere, a Rihannával közös Umbrella jut az eszünkbe. Aztán ami miatt Jay-Z-re tényleg nem lehet egy rossz szót sem szólni, az a hihetetlen profizmus és munkatempó. Legújabb nagylemezét mindössze pár hét alatt hozta tető alá, sőt – látszólag szemben az általános zeneipari trenddel – villámgyorsan piacra is dobta az elkészült albumot.  
 
Erre persze könnyű magyarázatot találni: Ridley Scott legújabb filmjében, a hatvanas-hetvenes évek legsikeresebb fekete drogkereskedőjének, Frank Lucasnak a felemelkedését és bukását bemutató American Gangsterben a főszerepet Denzel Washington alakítja, aki – mivel jó barátja a rappernek – megpróbálta elintézni, hogy Jay-Z készíthesse a film zenéjét. Ez nem sikerült (a rendező és a producerek autentikus hetvenes évekbeli zenei világot képzeltek el), azonban rapperünk láthatta a film korai, nyers változatát és az akkora hatással volt rá, hogy azonnal nekilátott hiphop dalokká, majd konceptlemezzé gyúrni saját gengszter múltját. Most élcelődhetnénk azon, hogy a filmbemutató hetében már boltokban is volt Jay-Z azonos című albuma (aminek tehát – néhány dialógusrészlettől és szövegi utalástól eltekintve – nincs konkrét kapcsolata a filmzenével vagy a filmzenelemezzel), de egyrészt az effajta „két termék egymást segítő nyilvánvaló promócióján” ma már meg sem kell lepődni, másrészt pedig kár megkérdőjelezni Jigga tempóját – állítólag két nap alatt írta meg a 2001-es The Blueprintet is. 
 
Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a korong szűk egy órás játékideje olykor bizony soknak tűnik ebből a döntően nagyzenekaros, középtempós, sok hetvenes évekbeli soul hangmintát használó zenéből – ha a szövegek inspirált állapotban születtek is, a produceri munkának nem tett jót a rohamtempó. Diddy és The Hitmen nevű produkciós csapata felelt a zenei rész gerincéért, a csukott szemmel is hallgathatót produkáló nagymenők (Neptunes, Just Blaze) használták a sablonjaikat, és viszonylag friss húsok (Bigg D, DJ Toomp) élvezhették a komoly lehetőséget, de egyedül a korai Common-lemezekért felelős, valamint Kanye West első mentoraként is emlegetett No I.D. (polgári nevén: Dion Wilson) Jermaine Duprival közösen felügyelt alapjai érdemelnek kiemelést a Fallin’ és Success című dalokban. Ez utóbbi amiatt is kitűnik, hogy itt Jay-Z egykori nagy ellenlábasa, Nas is besegít, cserébe a Hip Hop Is Dead albumán való 2006-os Jay-Z-közreműködésért. 
 
A produkció megfelelő értékeléséhez érdemes elővenni a szövegkönyvet. Jay-Z alaposan belehúzott saját utcai életének bemutatásával, valósággal ömlenek belőle a jobbnál-jobb rímek, csúcsformában osztja és mond is érdekeseket: lényegében egy alternatív élettörténetet mesél el magáról, arról hogy mi lett volna belőle, ha nem hagyja abba a drogkereskedést, hogyan emelkedett volna fel és zuhant volna a porba – ám ezt igazán értékelni alighanem csak hazájában tudják, és ott is főleg azok, akiknek kellett valaha egy sarkot felügyelnie.