Adam Green első – eredetileg cím nélküli, később Garfield névre keresztelt – 2002-es szólólemeze lényegében még afféle lo-fi demógyűjtemény volt (a tízszámos album a Moldy Peaches idején született, de a közösbe be nem adott szerzeményekből állt), majd hősünk egy igazi stúdióba bejutva bontakozott csak ki igazán: a Friends Of Mine-on klasszikus vonósnégyes, a Gemstones idején virgonc villanyorgona színezte az akusztikus gitár-basszus-dob alaphangzást, a két koncepciót keverő, sőt még elektromos gitárokat is újra beengedő Jacket Full Of Danger pedig a bakugrásos szürrealista szövegvilághoz már hasonlóan változatos, néhol kifejezetten pszichedelikus zenei környezetet párosított. A három 15-15 számból álló, félóránál alig hosszabb anyag után a Sixes & Sevens már új formulát mutat: bár a fülbemászó slágeresség továbbra is jellemző és az átlagos dalhosszúság ezúttal is két és fél perc alatt marad, itt már 20 számot hallunk, melyek között akadnak vadul kísérleti darabok (az experimentalitását címében is jelző Exp.1, az énekbeszédet tangóztató Sticky Ricky vagy az őrült hadarást csak ütőhangszerekkel és vonósokkal kísérő That Sounds Like A Pony) és újdonságként női kórust, a vonósok mellé pedig néha fúvósokat is bevető számok (sőt a You Get So Lucky pánsípjaival a country latin-amerikai ízeket is kap). 
 
Az 1981-es születésű ifjú bariton dalaiból visszaköszönő nagy elődök (Leonard Cohen, Lou Reed, Jim Morrison stb.) közül az előző lemezen leginkább a hetvenes évek hajnalának Jim Morrisonja volt a meghatározó, most viszont a hetvenes évek elejének Lou Reedje az. A „New York City spaceships…” kezdetű Be My Man például egy az egyben megidézi a Loaded című utolsó Velvet Underground-album slágerének, a 1970-es Sweet Jane-nak az emblematikus akkordjait, míg a női kórussal és fúvósokkal hangszerelt számok a legjobb Lou Reed-szólólemezeket, a 1972-es Transformer csiricsáré glam kabaréját és az 1973-as Berlin fenyegető nagyzenekari kavargását idézik (valószínűleg az sem véletlen, hogy a Morning After Midnight című beharangozó kislemezdal klipjében Adam transzvesztita szerepet játszik). Persze a New York-i krónikás mellett az L.A. Woman énekesének árnya is előkerül a lemez vége felé, a már említett Exp 1. és az azt követő – „elmentem L.A.-be, de a nők nem szerettek engem…” kezdetű – Leaky Flask című pszichedelikus blues alatt (ez utóbbiban a baritonszaxofon, a slide-os pengetés és a torzított énekhangok a néhai Mark Sandman együttesét, a Morphine-t is megidézik). De a legnagyobb dicséret, hogy ebben az elképesztő fantáziáról és könnyedségről tanúskodó, változatos színes-szagos dalcsokorban sok szerzeményre (például a When A Pretty Face-re vagy a záró Rich Kidsre) már igazán csak az „Adam Green-es” jelző illik, a barátnőjével duettben énekelt Drowning Head Firstben pedig hősünk a Moldy Peaches hagyományaira is visszakacsint.