A 2002-ben egy Tennessee állambeli kisvárosban, Franklinben alakult Paramore túlélt néhány tagcserét, ám az alapításkor még csak 13 éves Hayley Williams, illetve a Farro testvérpár, szólógitáros Josh és a dobos Zac máig a zenekar központi magját képezik. Az emo nagyágyukat is soraiban tudó független Fueled By Ramen kiadónál megjelent átlagos punk-rockos debütlemez (All We Know Is Falling – 2005) után a kvartett 2007-ben egy meglepően erős folytatással érett be, olyannyira, hogy Williamsék 2008 februárjában már a Grammy-gálán izgulhattak a legjobb új előadónak járó díjért (azt azonban kissé ironikus módon a szintén már második albumánál tartó Amy Winehouse nyerte). A Paramore külsőségeiben itt-ott ugyan használ emo kellékeket, ám Riot! című második nagylemezén már nyilvánvalóan poénra veszi a többnyire fiúk uralta stílust (mindjárt a nyitódalnak az a címe, hogy Pesszimistának meglehetősen optimista vagyok), majd a lemez 39 percén át fülbemászó, napfényes, magabiztosságot hirdető felvételekkel szólítja meg hallgatóságát. Maguk a dalok többnyire tisztességes-átlagos három és fél perces egyszerű punk-pop szerzemények, ám a feszes, slágeres, változatos power pop produkció és Williams énekteljesítménye jócskán felhúzza a végeredményt. A színes hajkoronát hordó, dalszerzésben is oroszlánrészt vállaló Hayley monumentális refréneket teli torokkal kiéneklő pimasz előadásmódja és gúnyos dalszövegei megérdemelten terelték a zenekarra a figyelmet. A gitárvicsorgató nekifutások (That’s What You Get, Misery Business, Miracle) között epikusabb (Hallelujah), középtempós (When It Rains), diszkós sulykolású (Crushcrushcrush) és játékosan akusztikus (Fences) szerzemények is megférnek, és bár nem végig vibrál a lemez, de ahhoz elég sokáig, hogy emlékezetesnek nevezhessük. Az Avril Lavigne-on és a Kelly Clarksonon felcseperedett tiniknek a Riot! egy több mint vállalható továbblépés (magasan körözi az említetteket), a jövőben pedig akár a következő No Doubt státuszára is esélye lehet a formációnak. Ha netán az indie felől kívánjuk szemlélni a kívül-belül profi csomagolású produkciót, akkor a Yeah Yeah Yeahs énekesnőjére, Karen O-ra utaló „Karen Emo” hasonlat ugyan badarság Hayley-vel kapcsolatban, ám a Riot! simán vállalható bűnös öröm.