Az Unplugged sikere után besűrűsödtek a dolgok az énekesnő körül: kipróbálta magát a színésznőként (a Füstölgő Ászok című akciófilmben vagány biszex bérgyilkosnőt alakított), AIDS-es gyerekeket látogatott Afrikában, elveszette rajongásig szeretett nagymamáját, majd teljesen egyedül Egyiptomba utazott kiszellőztetni a fejét, onnan visszatérve pedig kidobta a harmadik albumhoz addig írt dalait, és előről kezdte a munkát. Az As I Am album címadó nyitószáma (ami nem valami nagy önfeltáró ars poetica, hanem csak egy röpke instrumentális intro) zongorajátékkal indul, ami aztán programozott hiphop alapot kap maga alá – Alicia jelzi, hogy a lényeg nem változott, szerzeményeinek két fő pillére továbbra is a klasszikus zenei képzettség és a modern fekete zene. Az egyetlen zongorával előadott kétperces A Prelude To A Kiss mellett gazdagon burjánzanak a lemezen a blues, soul, funk és R&B hatások (a Like You’ll Never See Me Again című második kislmezdal például egy az egyben a Prince-balladákat idézi), de az olasz-amerikai anyától és jamaikai származású apától született Alicia Augello Cook ezúttal mintha Lauryn Hill régóta üres trónjára is bejelentené igényét olyan dalokkal, mint a Superwoman és a Bob Marley-himnikusságú No One, miközben a fehér popzenei tábor felé is nyit: miután az Unplugged fellépésen a Maroon 5-frontember Adam Levine, a Live Earth szuperkoncerten pedig Keith Urban country-rock sztár társaságában énekelt Rolling Stones-számokat, most nemcsak John Mayerrel (lásd: Continuum) írt és rögzített egy közös dalt Lesson Learned címmel, de a Pink, majd Christina Aguilera fő támaszaként dolgozó Linda Perryvel is készített néhány számot. Ezt talán nem kellett volna: a Sure Looks Good To Me című záródal például túlságosan is Pink repertoárját idézi, és nagyon nem illik egy ilyen markáns és egységes Alicia Keys-album végére.