A zenekar egy pillanatra sem csinál titkot belőle, hogy a felvétel bizony rohamtempóban készült: a lemezt indító címadó dal elején például stúdióban felvett beszélgetésfoszlányokat és nevetést hallhatunk, illetve több helyen is – nyilván szándékosan – túl vannak vezérelve az erősítők, direkt kásás, „koszos” a hangzás. Ennek ellenére a végeredmény cseppet sem tűnik elkapkodottnak vagy esetlegesnek, sőt egy minden fronton magabiztos csapat képét mutatja. Ha azt mondanánk, hogy a Raconteurs a világ legprofibb haveri bulizenekara, nem állnánk távol a valóságtól. Csak éppen ebben a haveri bulizenekarban két olyan frontember gondoskodik a közönség szórakoztatásáról, mint a White Stripes excentrikus színpadi egyénisége, Jack White, illetve a visszafogottabb, kevésbé ismert, ám szakmai körökben egekig magasztalt dalszerző-előadó, Brendan Benson. 
 
Benson ezúttal is méltó társa a nyilvánvalóan domináns White-nak, lágyabb tónusú hangjával tökéletesen ellenpontozva társa védjegyszerű, egzaltált énekét, minden dalt közösen jegyeznek, ahogy a produceri munkát is. A félóránál alig hosszabb első albumhoz képest most jóval hosszabb – csaknem egyórás – anyagot kapunk, ha lehet, még több hetvenes évekbeli hard rock hatással, és itt nem csak a Led Zeppelinre kell gondolnunk: a Terry Reedtől (az embertől, aki a Led Zeppelin és a Deep Purple énekese is lehetett volna, de nem vállalta!) feldolgozott Rich Kid Blues a Raconteursnél Who-rockoperahangzást kap, míg a Many Shades Of Black néhol hátborzongató módon idézi Queen stílusát (sőt a beherangozó Salute Your Solution kislemezdal énekében a hajszásabb Police-dalok énekstílusa is visszaköszön). Persze ezúttal sem hiányoznak a White-ék által annyira kedvelt blues és country ízek sem, a lemez egyik kiemelkedő darabja, az Old Enough pedig tradicionális folkos elemekkel (például hegedűvel) operál. Ahogy már a White Stripes Icky Thump albumán is feltűnt egy trombita, az új Raconteurs-anyag felvételei során fúvósok is szerepet kaptak: főleg a szövegében vadnyugati romantikájú, spagetti western filmzenéket idéző The Switch And The Spur, illetve a már említett Many Shades Of Black hangulatára nyomja rá a bélyegét ez a fajta hangszerelés.  
 
A Greenhornes-ritmusszekció most is feladata magaslatán áll: Jack Lawrence torzított basszustémái és Patrick Keeler nyomokban Meg White ösztönös játékával rokonítható dobolása nagyban hozzájárulnak a Consolers Of The Lonely dögös megszólalásához. Persze ebben a zenekarban még mindig Jack White jellegzetes, azonnal felismerhető gitárjátéka viszi a prímet: sokszor olyan riffekkel áll elő – például a címadó dalban –, amelyek annak idején simán elfértek volna egy Led Zeppelin-lemezen is. A Top Yourself baljós balladájában a slide-os gitártéma akár egy White Stripes-dalból is származhatna, a These Rocks Will Shout gyönyörű, akusztikus motívumai pedig a Crosby, Stills, Nash & Young és folkos társaik finom megoldásaira emlékeztetnek, mielőtt a dal a felénél hirtelen kanyart venne a nyolcvanas évekbeli szoft-rock felé. Végezetül pedig ott van a hatperces záródal, a katartikus Carolina Drama, mely már lényegében Jack White magánszáma. 
 
A jelenkor talán legkarizmatikusabb frontemberének termelékenysége nem ismer határokat, a mennyiség pedig egyáltalán nem megy a minőség rovására – főleg ha az ember ilyen társakkal dolgozhat (főleg ha egy ilyennel, mint Brendan Benson). A Consolers Of The Lonely nagyszerű, laza és szórakoztató munka.