Alanis legutóbbi sorlemeze, a So-Called Chaos idején koncentrált, kiegyensúlyozott formát mutatott, amit alighanem nagyban meghatározott boldog magánélete is – akkoriban készült telefoninterjúnkat is azzal zárta, hogy éppen a pasijánál van, New Orlansban. A szóban forgó férfi a szintén kanadai származású színész, Ryan Reynolds volt, akivel azonban majd öt év együttlét után 2007 elején végleg szakítottak (Reynolds ma már Scarlett Johansson vőlegénye). A Flavors Of Entanglement címével is a bonyolult véget ért kapcsolatra utal, a szakítás utáni lehangolt állapotban készült, ám mégsem egy depresszív album született – ez a korong sokkal inkább a művészi újjászületés lenyomata. Ebben kétségtelenül nagy szerepe lehetett a brit zeneszerző-producernek, Guy Sigsworth-nek, aki az ezredfordulón Björk (Homogenic, Vespertine) és Madonna (What It Feels Like For A Girl) mellett vált híressé, de a Lamb What Sound albumán is kulcsszerepet kapott, majd Imogen Heap énekesnővel saját együttest is alakított Frou Frou néven (Details). Morissette is egy Frou Frou-dal kapcsán kereste meg Sigsworth-t és végül közösen írták és rögzítették az egész Flavors Of Entanglement albumot. Szinte kínálja magát a párhuzam Alanis egykori lemezcégfőnökének, Madonnának a csúcslemezével, a brit William Orbit társaságában készített 1998-as Ray Of Lighttal, amit itt-ott a dalok megszólalása is alátámaszt. 
 
A nyitó Citizen Of The Planet a magát is világpolgárnak tartó Morissette védjegyes dala, és már rögtön a legelején kiderül, hogy ezen az albumon is előkerülnek a keleties hatások, a groove-os alapokra vonósok húzzák a fedőréteget, a monumentális szerzemény pedig szokatlanul kemény riffekkel robban. A szerzeményben feltárul a színes gyermekkor, melynek felidézésében élen szerepel a magyar gyökér: „északról indulok, különleges magból növök ki, francia és magyar hóból nyert érzékenységgel meghintve”. A továbbiakban nagyjából háromféle csoportba sorolható felvételek váltakoznak, úgy, hogy az album integritása végig megmarad. Akad néhány, a sikeres kezdetre visszautaló programozott alapú rockdalok fazonjából: ilyen a leginkább „1995-ös hangzású” Underneath (az első kislemez- és klipszám), a vibrálóbb, zsigeribb – Sinéad O’Connor énekét is megidéző – Versions Of Violence vagy a könnyedebb, elektrósabb Giggle Again For No Reason. Akadnak egészen táncos-elektronikus darabok: ilyen a kifejezetten aktuális hangzású, dühös elektró-diszkós Straitjacket, a légies, downtempós In Praise Of The Vulnerable Man vagy a leginkább Ray Of Lightot idéző drum’n’bass-szerű Moratorium (melyből az album címadó sora is származik). Szerepelnek továbbá egyszerű, zongorás darabok is: az önfelépítést megéneklő szépséges, tiszta Not As We (amiben a zongorán kívül nincs is más kíséret), vagy az elillanó szerelem okozta hiányt tételező Torch.  
 
Alanis ezúttal is mélyen személyes témájú szövegei a versszakokban naplószerű formában sorolják a fájdalommal, a hiánnyal, a dühvel való mindennapos küzdelmet, majd a refrénben általánosabb megfogalmazásban visszhangzanak megfigyelései. Mérgét egyetlen szerzeménybe, a tomboló Straitjacketbe csomagolja („hatalmas a különbség a között, aki vagyok és akinek látsz / a velem kapcsolatban levont következtetéseid rutinszerűen hibásak / nem tudom, kihez beszélsz ilyen kibaszott tiszteletlenül”), a lemez vége felé felhangzó Tapes című zajos csúcspontban már higgadtabban veszi számba a szakítást megelőző önhibáztató érveket, a záró Incomplete-ben pedig egy boldogabb jövő képe is felsejlik („egy nap majd meglelem békémet, megvilágosodom, megházasodom és lesznek gyermekeim, talán még örökbe is fogadok”). 
 
A papírtokba csúsztatott Deluxe Edition a 11 számos 46 perces lemezanyag mellé egy második CD-n 24 percben öt további dalt is kínál, hasonlóan magas színvonalon, már ha a meghökkentően könnyed és komolytalan záródarab, az On The Tequila csajbuliját nem számítjuk. 
 
Akárcsak nemrégiben pályatársa, Sheryl Crow a Detours albumon, Morissette is egy fájdalmas szakítást énekelt ki magából, és az eredmény nála is karrierje fényes napjait idézi.