- Minek tartod magad? Kortárs festőművésznek, esetleg énekesnőnek? 
 
- Én nem tartom magam énekesnőnek. Amikor énekelek, ugyanazt csinálom, mintha ecset lenne a kezemben. Én a dalaimmal is festek, és elmondom a véleményemet a világról. 
 
- Az előbb hallottam, hogy mondtad a pincérnek, hogy fogyókúrázol. Nem vagy elégedett magaddal? 
 
- Nem tartom magam szépnek. Egy pasi volt az életemben, aki mellett kivirultam, és szépnek láttam magam, de ennél több nem volt. 
 
- Biztos szerelmes voltál. 
 
- Nem ezen múlott. Én hároméves korom óta folyamatosan szerelmes vagyok, és bár ennek vannak nehézségei, nem mondanék le erről a betegségemről. 
 
- Hogyan fogyózol, mi a módszered? Gondolom az is sajátos, tereskovás.... 
 
- Mindenki azt gondolja rólam, hogy folyamatosan támadom a rendszert, de én iszonyatosan próbálok megfelelni. Minekután most a szépségideál nem a nagy segg, kénytelen vagyok ezzel is foglalkozni. Nincs rajtam sok felesleg, kordában tudom tartani a vágyaimat, összesen három-négy kilótól szabadulok meg. Új teóriám van, hogy sokkolni kell a szervezetet, olyan rendszert találtam ki, hogy nincs rendszer. Mondjuk kenyeret nem eszem tíz éve, de néha a szendvicsre rákívánok. Most azt csinálom, hogy olyan ételeket eszem, amivel kevés kalóriát viszek be, és néhány napig okosan táplálkozom, majd bezabálok, sült krumpli, sült hús, fagyi, süti, és ráállok utána a mérlegre, és akkor egy kilóval kevesebb vagyok. Nálam ez működik. Attól fogyok, hogy hét napig nem eszem, és a nyolcadik napon bezabálok. A szervezetem nem tud rá felkészülni, sokkot kap, én meg fogyok. 
 
- Látom, a cigit is letetted.... 
 
- Igazság szerint én nem dohányzom a mai napig, úgy hívom, hogy láncban kocázom folyamatosan. Nincs igazi függőségem a cigitől, jön egy pillanat és iszonytató mennyiséget el bírok szívni, és ha valamiért le kell tennem, akkor nem megerőltető nekem. 
 
- Mástól függsz? Kávé esetleg? 
 
- Furcsa módon elég jól tudom kezelni a fizikai vágyaimat, sőt lekezelni. Azt érzem, az én életem része a lemondás, sőt, a lényege a lemondás és a küzdelem. De biztos én választottam magamnak. 
 
- Milyen korszakodban vagy? Alkotsz vagy töltődsz? 
 
- Alkotósban. Teljesen új dolgot találtam ki, fotó alapú történet, együtt élek évek óta egy fényképezőgéppel, a fotózás lényegét tudom a kisképző óta, de nem foglalkoztam vele. Az utóbbi hetekben folyamatosan fotózom, és azt találtam ki, hogy ez lesz a következő sorozatom. A képen egyszerre lesz egy fotó valamiről, meg annak a rajza. 
 
- Téged nőművésznek tartanak. Mit gondolsz erről? 
 
- Az utóbbi években találták ki ezt a művészeti ágat, hogy nőművészet. Én azt gondolom, hogy nincsen ilyen. Én azt gondolom, ha férfinak születek, ugyanaz a gondolatiság látszik a műveimen, mint most. Azaz vagyok én, és a rajtam lecsapódó vagy a szitámon fennmaradt hordalék kialakít egy képet, ami rákerül a vászonra. Az én általam ért behatások formálják a művészetemet. Sok művem van valóban, ami a nőiségről szól, de alapvetően bármelyiket megcsinálhattam volna férfiként is. Például azok a képeim, ahol maszturbálok, ugyanúgy működtek volna fasszal is. 
 
- Szabadszájú vagy.... 
 
- Igen, ilyen vagyok, és vállalom. Nem szeretem az alakoskodást. 
 

Nagyítás

- Hogy állsz a gyerektémához?  
 
- Azon gondolkodom mostanában, hogy megtehetem-e azt az életemmel, hogy nem szülök bele egy gyereket. Én nem vágytam soha gyerekre, de nem tudom, hogy később hogy gondolkozom majd erről. Voltak kurva tehetséges lányok a főiskolán, akik elkezdtek szülni és elkallódtak. Én az a generáció vagyok, akinek azt tanították, hogy a gyerek az, aki megakadályoz abban, hogy az légy, aki vagy. Azt gondolom, hogy az életben mindenkinek van feladata, de nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz. Mindenki más a gépezetben. Alapvetően a nők azért arra vannak kitalálva, hogy gyereket szüljenek, de azt gondolom, hogy vannak kivételek, lehet, hogy genetikai hiba az, hogy én lány lettem. És ahogy telnek-múlnak az évek, egyre inkább azt gondolom, hogy nem jó nőnek lenni. Vannak nők, akik jól tudják csinálni a nőiességüket, de én valamit nem csinálok jól. 
 
- Házasság? 
 
- Bennem egy éve szűnt meg a rettegés az esküvőtől. Rettegtem attól, hogy ha lesz, biztos kijönnek majd a pattanásaim, minden tönkremegy, hogy nekem ez nem fog összejönni. Mondjuk, sosem kérték meg a kezemet, mert azokat a fiúkat, akiket meg én ismertem, arra nevelték, hogy bizalmatlanok legyenek a nőkkel. Persze elméletileg van egy brillgyűrűm, amilyen az amerikai filmekben van, de kurva szar volt, amikor felhúzták az ujjamra, mert tudtam, hogy valami már elromlott, hiszen nyolc évet késett az a gyűrű. Én arra vártam, hogy valaki úgy kérje meg a kezemet, mint a filmekben, és úgy nem akartam házasodni, hogy jó, akkor most csináljunk esküvőt, vegyél el. 
 
- Láttál mostanában valami jó kis romantikus filmet? 
 
- Egy nagyon rossz filmet néztem meg utoljára, de nagyon tetszett, Tarantino volt a producere, Terrorbolygó a címe. Mindenki zombivá változik a filmben, de a lényege, hogy egy lány és egy fiú, akik egymásnak vannak teremtve, összejönnek, a lánynak géppuska van a lába helyén, és együtt el kell bánniuk a szörnyekkel. Amikor mindenkit lelőnek, azt mondja a csávója a csajnak, hogy menj előre bébi, majd én fedezlek! És ez az a mondat, ami megfogott, amit én egy férfitől se hallok. És innentől fogva az a kérdés, hogy ki legyen az én udvarlóm? Vannak nők, akik géppuska lábúak, és ha nem tudják megtalálni azt a férfit, aki azt mondja, hogy menj előre, bébi, fedezlek, akkor mindenki zombi.