- Epsonban születtél, Glasgow-ban tanultál, 2005 óta Berlinben élsz - illetve felváltva, mostanában Koppenhágában -, közben a frankfurti Stadelschule professzora vagy. Kihagytam valamit a felsorolásból?  
 
- (nevet) Igen, de túl kevés időnk van arra, hogy felsoroljam, hány városban éltem és tevékenykedtem már hosszabb-rövidebb ideig. Talán még annyival azért kiegészítem, hogy a Ludwig Múzeumban lévő kiállításommal párhuzamosan a sydney-i biennálén is jelen vagyok. 
 
- A magyarországi kiállításodat hosszas egyeztetések, és előkészítés előzte meg. Mesélj nekünk egy kicsit a Három madár, hét történet kiállítás anyagáról.  
 
- A budapesti kiállításomon keresztül egy hihetetlenül komplex és izgalmas történet, a XX. század első felének európai kultúrájából egy nagyon izgalmas szakasz tárul fel, ami megelőlegezi a XXI. századi globalizációt India és Európa vonatkozásában. Egy olyan történetet - és egy olyan történelmi személyt - mutatok be, ami eddig az európai kultúra kevésbé fedezett fel magának. 
 
- Kiről, vagy kikről szól ez a történet?  
 
- Az elbeszélések szerint Yeswant Rao Holkar Indore maharadzsája volt. Angliában tanult, és ott ismerkedett meg az akkori európai modern művészettel. Teljesen magával ragadta a művészet világa, a rabjává vált. Megbízott egy építészt, Eckart Muthesiust, hogy tervezze meg és építse fel az új palotáját Indore-ban. A történet még rejt magában néhány érdekességgel. Az egyik, hogy ebben az épületben volt Indiában először légkondicionáló berendezés, amit Leni Riefenstahl - 1932-től Hitler hírhedt propagandafilmese volt (a szerk.) - testvére, Heinz Riefenstahl épített be a palotába. A másik érdekesség, hogy Yeswant Rao felkérte Constantin Brancusit szobrászt, hogy készítsen a palotában egy szentélyt. Ennek a társadalmi hatását csak elképzelni tudjuk, de biztosak lehetünk benne, hogy kisebb vallási reformot hordozott magában. A szentély végül csak terv marad, fizikailag sosem készült el. Brancusit egy tucatnyi eredeti tervét a párizsi Pompidou Központból kértük kölcsön a kiállításra. Amúgy a sors fintora, hogy Yeswant Rao és családja sosem költözött be véglegesen a palotába, mert 1961-ben meghalt. Nem élte meg a palota elkészülését. 
 
- Miből áll pontosan a kiállításod?  
 
- Elég sok elemből. Egyrészt ki van állítva a korábbi torinói kiállítás helyszíne, a „La Fetta di Polenta”. A korábban már említett Brancusit-tervek, -vázlatok; Eckart Muthesius, Emil Leitner és Man Ray archív felvételei a palotáról; illetve egy különteremben bemutatásra kerül Fritz Lang 1959-es, Joe May 1921-es és Richard Eichberg 1938-as Hindu síremlék című - Yeswant Rao Holkar életét feldolgozó - film három változata is.  
 
- Olyan ember benyomását kelted, aki képes teljesen elmerülni az alkotás folyamatában. A

Nagyítás

gondolataid, az ötlet megteremtése tőled mindig teljes embert kíván? 
 
- Máshogy ez nem megy. Nem lehet csak felületesen csinálni, mert az a minőség rovására megy. Spanyolországban például a Tabernas sivatagon vágtam át egy saját gyártású, speciális biciklivel. Egészen pontosan 66 km-t mentem. Az út végén a bicikliből nyert vizet használtam fel, és festettem egy kaktuszt. 
 
- Ezért a munkádért nyerted el 2005-ben a Turner-díjat?  
 
- Ezzel is, de inkább a Shedboatshed című alkotásom fogta meg az embereket. 
 
- Shedboatshed? 
 
- Elemeire bontottam egy faházat, építettem belőle egy csónakot, és leúsztattam a Rajnán, majd Bázelben újra felépítettem belőle a faházat. 
 
- Meg se merem kérdezni milyen terveid vannak a jövőre nézve.  
 
- Ami egészen biztos, hogy augusztus elejéig kiállítok nálatok.