(Sony BMG)
Vannak dolgok az életben, amik sosem változnak, mint például az évszakok változásának sorrendje, vagy a nyolcadik sorlemezénél tartó Offspring zenéje: bár a 2003-es Splinter után szokatlanul sokat kellett várni a folytatásra (időközben csak egy Greatest Hits válogatás és a kapcsolódó Complete Music Video Collection klip-DVD jelent meg), Dexter Holland zenekara ma is ugyanolyan kiszámíthatóan tolja darálós punk popját, mint a minden idők legtöbb példányban eladott független albumának számító Smash kiadása óta eltelt tizennégy évben bármikor. A VOLT Fesztivál fő attrakciójaként 2008. július 5-én Sopronban első magyarországi koncertjüket adó kaliforniai punkok legfrissebb lemezükkel sem okoznak meglepetést.
Vannak dolgok az életben, amik sosem változnak, mint például az évszakok változásának sorrendje, vagy a nyolcadik sorlemezénél tartó Offspring zenéje: bár a 2003-es Splinter után szokatlanul sokat kellett várni a folytatásra (időközben csak egy Greatest Hits válogatás és a kapcsolódó Complete Music Video Collection klip-DVD jelent meg), Dexter Holland zenekara ma is ugyanolyan kiszámíthatóan tolja darálós punk popját, mint a minden idők legtöbb példányban eladott független albumának számító Smash kiadása óta eltelt tizennégy évben bármikor. A VOLT Fesztivál fő attrakciójaként 2008. július 5-én Sopronban első magyarországi koncertjüket adó kaliforniai punkok legfrissebb lemezükkel sem okoznak meglepetést.
Az Offspring pályafutását sokáig párhuzamba állíthattuk a szintén 1994-ben, szintén harmadik albumával, szintén elképesztő tízmilliós lemezeladással befutott másik kaliforniai punk-pop formáció, a Green Day munkásságával, ám míg a Billie Joe Armstrong vezette triónak az új évezredben sikerült megújulnia az új dimenziót nyitó American Idiot konceptlemezzel, illetve olyan eltérő stílusú mellékprojektekkel lazítani, mint az new wave-es Network vagy a retro-garázs-rock’n’roll Foxboro Hottubs (Stop Drop And Roll!!!), addig Dexter Hollandék megrekedtek egy szinten, és sehogyan sem akaródzik onnan továbblépniük. Pedig az Offspring alaposan rákészült a nyolcadik sorlemezre: négy éven keresztül szöszmötölt az elkészítésével, így hiába harangozták be már 2004-ben az előkészületeket, a számok megírása és a stúdiómunka több mint két évet vett igénybe, és csak most sikerült piacra dobni az anyagot. Közben újabb tagcsere történt a dobos posztján: a Rocket From The Cryptből 2003-ban átigazolt Atom Willard helyén a 2007-es koncerteken már Pete Parada játszott a nyolcvanas évek közepéről megmaradt három alapítótag – a gitáros-énekes Dexter Holland, a gitáros Noodles és a basszista Greg K. – mögött (a Rise And Fall, Rage And Grace-t azonban érdekes módon ismét a session zenészként funkcionáló Josh Freese dobolta fel, ahogy a 2003-as Splinter albumot és a 2005-ös Greatest Hits válogatáshoz készített pár új számot is).
A korábban sosem látott hosszú kihagyás jelenthette volna a megújulás igényét, miként a producernek felkért Bob Rock (Metallica: Metallica, Load, Reload, St. Anger, The Cult: Sonic Temple, The Cult, Beyond Good And Evil, Bon Jovi: Keep The Faith, Lostprophets: Liberation Transmission stb.) csatasorba állítása is, ám jelentősebb változás nem történt – a megszólalásban és a dalok felépítésében sem újat nem fedezhetünk fel. A lendületes lemezkezdés ezúttal is elmaradhatatlan kellék, az első négy szám (köztük a beharangozó kislemeznek választott Hammerhead) hozza a megszokott színvonalat és összetevőket: a frontember dallamos énekéből, Noodles jellegzetes beindulós riffjeiből és Greg K. szokásos basszusfutamaiból összegyúrt, gyakori váltásokkal operáló dalok bármelyik korábbi albumon szerepelhettek volna. A zongorás bevezetővel nyitó A Lot Like Me című power ballad aztán mégis hoz némi újdonságot, és nem is egyedüli számként tér el a hagyományos Offspring-recepttől: a lemez második felében a Kristy, Are You Doing Okay és a Fix You is hasonló belassulást hoz – különösebb revelációt azonban nem.
Persze panaszra sincs külön okunk, az Offspring ahogyan megújulni, úgy „elromlani” sem tud: a 44 percben tizenkét számot tartalmazó Rise And Fall, Rage And Grace (melynek két dal szövegéből összeillesztett lemezcíme összecseng a Foo Fighters aktuális Echoes, Silence, Patience And Grace-ével) tökéletesen beleillik az eddigi diszkográfiába, semmilyen szempontból nem lóg ki a katonásan rendezett, egyenletes sorból – bár az 1994-es Smash vagy az 1998-as Americana kiugró kereskedelmi sikereit megismételni nincs sok esélye.
A korábban sosem látott hosszú kihagyás jelenthette volna a megújulás igényét, miként a producernek felkért Bob Rock (Metallica: Metallica, Load, Reload, St. Anger, The Cult: Sonic Temple, The Cult, Beyond Good And Evil, Bon Jovi: Keep The Faith, Lostprophets: Liberation Transmission stb.) csatasorba állítása is, ám jelentősebb változás nem történt – a megszólalásban és a dalok felépítésében sem újat nem fedezhetünk fel. A lendületes lemezkezdés ezúttal is elmaradhatatlan kellék, az első négy szám (köztük a beharangozó kislemeznek választott Hammerhead) hozza a megszokott színvonalat és összetevőket: a frontember dallamos énekéből, Noodles jellegzetes beindulós riffjeiből és Greg K. szokásos basszusfutamaiból összegyúrt, gyakori váltásokkal operáló dalok bármelyik korábbi albumon szerepelhettek volna. A zongorás bevezetővel nyitó A Lot Like Me című power ballad aztán mégis hoz némi újdonságot, és nem is egyedüli számként tér el a hagyományos Offspring-recepttől: a lemez második felében a Kristy, Are You Doing Okay és a Fix You is hasonló belassulást hoz – különösebb revelációt azonban nem.
Persze panaszra sincs külön okunk, az Offspring ahogyan megújulni, úgy „elromlani” sem tud: a 44 percben tizenkét számot tartalmazó Rise And Fall, Rage And Grace (melynek két dal szövegéből összeillesztett lemezcíme összecseng a Foo Fighters aktuális Echoes, Silence, Patience And Grace-ével) tökéletesen beleillik az eddigi diszkográfiába, semmilyen szempontból nem lóg ki a katonásan rendezett, egyenletes sorból – bár az 1994-es Smash vagy az 1998-as Americana kiugró kereskedelmi sikereit megismételni nincs sok esélye.
Linkek
