Természetesen szó sincs arról, hogy „az öreg” hatvan fölött lassítani próbálna a tempón: amíg szikrányi energia van benne, a Motörhead mocskos rock'n'rollja megrendíthetetlen, biztos pontja marad az egyetemes rockzenének. Az immár Grammy-díjas(!) Lemmy és társai ezúttal is a Monster Magnet és a Limp Bizkit mellől ismert Cameron Webb produceri segédletével vették fel a lemezt, mégpedig Dave Grohl (ex-Nirvana, Foo Fighters) saját Los Angeles-i stúdiójában. A basszista-frontember, a gitáros Phil Campbell és a dobos Mikkey Dee jelentős változásokat persze nem eszközöltek a zenében, és erre nem is volt szükség, az továbbra is energikus, ellentmondást nem tűrő és kiszámítható (jó értelembe véve, persze). A lemezt nyitó bugis Runaround Man akár negyedszázaddal ezelőtt is készülhetett volna: tökéletes Motörhead-sláger, a jellegzetes reszeléssel, dallamos énekkel, erőteljes riffekkel, nyúlfarknyi szólókkal. A folytatásban sincs pillanatnyi üresjárat sem, olyan dalok tartják magasan a tempót és a színvonalat, mint a Rock Out, a Buried Alive vagy a Time Is Right. Lemmy karcos éneke sem sokat változott, valamelyest több a dallamosabb rész a vokálokban, ami nem kis teljesítmény valakitől, akinek soha életében nem volt normális énekhangja.  
 
Minden idők egyik legtiszteltebb rockzenekara 24. sorlemezén is ugyanazt a nyulat húzta elő a cilinderéből, de a rajongók ugyanolyan lelkesedéssel tapsolhatnak a produkció láttán (hallatán), mint az először bemutatott trükk alkalmával.