A Mitchell-lel közös két visszatérő lemez pozitív visszhangja arra ösztökélte a Soulquarians kollektíva két kulcsemberét, a Roots dobos-vezéreként és hiphop-producerként egyaránt tisztelt Amir ”?uestlove” Thompsont és szintén jó nevű cimboráját, James Poyser billentyűs-producert (Erykah Badu, Lauryn Hill, Common, Talib Kweli, Blackalicious stb.), hogy megkörnyékezzék Al Greent, a legendás énekes pedig éppen egy ilyen megkeresésre várt, így nem is annyira meglepő, hogy milyen gördülékenyen ment a közös dalszerzés és lemezrögzítés. Az anyag ismeretében pedig mindez még kevésbé meglepő, ugyanis a szuper minőségű munkán túl ordít róla az ihletett egymásra találás.  
 
Az már inkább okoz egy kis meglepetést, hogy a jóval fiatalabb generációból származó producerek és zenészek nem vittek bele szinte semmi mai ízt (így az anyag nem hasonlít az olyan – szintén a hatvanas-hetvenes évek soulja és funkja felé tekintő, ám némi mai „döggel” meghintett – produkciókra, mint a Mark Ronson-féle Version, vagy Jamie Lidell Multiply és Jim című legutóbbi korongjai). ?uestlove-ék a hetvenes évek eleji legjobb Al Green-albumokat használták sorvezetőnek, és tökéletesen valósították meg a kitűzött célt: ha a Lay It Down 1975-ben jelenik meg (és a közreműködők életkorát leszámítva a hanganyag alapján ez minden további nélkül elképzelhető lenne), akkor lazán az életmű legjobb darabjai között emlékeznénk vissza rá. 
 
A szintén hasonló tematika alapján készült előző két Green-lemez is nyilvánvalóan azt a korszakot idézi, ám azokhoz képest itt nemcsak megidézésről van szó, hanem mintha egyenesen visszacsöppentek volna a zenészek a hetvenes évek elejére, hogy megéljék a lemezkészítést a nagy emberrel. Lassú, középtempós, bólogatós ritmusú, a műfaj követelményeinek megfelelően felépített, a tehetséges hangszerelőkhöz méltóan színezett bársonyos, simogató dalok váltják egymást, nem is emelkedik ki semmi, végig egyenletesen magas a színvonal, Green pedig mit sem öregedve gerjeszti be magát, sikolt és ereszti ki tigrisüvöltését. A kortárs soul mezőny legsikeresebbjei közül hárman szállnak be duettezni: az Európában nem annyira ismert Anthony Hamilton két dalban is énekel, John Legend az egész lemezt jellemző érzéki, lágy Stay With Me (By The Sea)-ben, Corinne Bailey Rae pedig az ihletett Take Your Time-ban (sőt a háttérben is olyan luxusvokalistát találunk, mint Denials Delusions And Decisions című album kapcsán itt az est.hu-n is dicsért Jaguar Wright).