Fidelio Súgó: Mi izgatott leginkább Mirandolinában?

Tóth Ildikó: Mondjuk inkább, hogy mi nem: a körülötte lévő toposz. Ez Goldoni talán egyik legismertebb, legpontosabb és legbonyolultabb jellemábrázolással megírt darabja. Sokat játsszák. Mirandolina humora, szellemessége, igazságérzete, a mélyről fakadó báj, sármosság, amiért a férfiak megbolondulnak körülötte, ez adott dolog, benne van a szövegben. Az viszont nagyon érdekelt, hogy ezeket a személyiségéből fakadó tulajdonságokat hogyan lehet a színpadon a legegyszerűbben, legtisztábban megjeleníteni úgy, hogy maga a történet ne csorbuljon.

FS: Sokadik munkád ez Novák Eszterrel. Miért szeretsz vele dolgozni?

TI: Ez is olyan, mint egy szerelem. Csak... Mert szeretem, ahogy gondolkodik. Mindig egyetértek azzal, ahova leteszi az ő kis kameráját, a szemponttal, amit kiemel a történetből, ami miatt fontos neki valamit eljátszani.

FS: A fogadósnő esetében hol volt a kamera?

TI: A bonyolultságon. A végén elhangzik egy mondat, hogy bocsásson meg a lovag, és ne gondolja minden nőről, hogy ilyen. Ezt mi jobban aláhúztuk, hogy a Mirandolináról alkotott általános véleményt egy kicsit leromboljuk: derüljön ki, hogy ő is ember. Hogy a tisztánlátása és az igazságszeretete ellenére ő is képes túlkapásokra, és ilyenkor éppúgy verdes, mint mindenki más. Az eredeti darabban nagyon sok monológ van, amelyekben bosszút forral a lovag ellen, elmondja, hogyan fogja elcsavarni a fejét, megforgatni a szívében a kést... Ezeket kihúztuk, nem volt szükség rájuk. Egyrészt eljátszható, másrészt, ha ez a nő számításból csinálja végig, csak azért, mert egy pasi egyszer rosszul szólt hozzá, akkor nem is annyira érdekes ez a történet. Mirandolina eléggé megperzselődik, ő is nagyon szerelmes lesz. A végén már mint tapasztalt nő mondja, hogy vannak pillanatok, amelyeket tilos kihagyni az életben. Bátrabbnak kell lennünk, és annak ellenére, hogy sérülhetünk, bajunk lehet, nem szabad futni hagyni bizonyos helyzeteket.

FS: Te hogy döntenél Tóth Ildikóként?

TI: Menekülős vagyok, de fogalmam sincs. Valószínűleg elvonulnék, még Fabrizióhoz se mennék hozzá, hanem bezárnám az egész fogadót, és nyitnék valahol egy másikat.

FS: Szeretsz küzdeni?

TI: A céltól függ és koronként is változik. Egy idő után az ember bizonyos dolgokat már elenged, nem küzd, mert nem fontos vagy értékes a számára, más dolgok válnak azzá. Ritkán adódnak sűrű, drámai pillanatok, amikor igazán kiviláglik saját magunk számára is, hogy milyenek vagyunk. Ezekre az adrenalin növelő pillanatokra nagyon tudunk vágyni. Sokszor éppen ezért mentem bele dolgokba bátran, vakon. Volt, hogy csak belesodródtam, és kiderült, hogy gyávább vagyok- e, mint gondoltam, vagy vállon veregettem magam: „na, ez elég jól ment!”

FS: Volt, hogy megbántad?

TI: Azt elrakhattam jó helyre, mert most nem jut eszembe ilyen.

FS: Ott tartasz, ahol tíz éve ilyenkor szerettél volna?

TI: Nagyon hullámoznak egy emberben az elégedettségi és az elégedetlenségi állapotok. Attól, hogy szabadúszó vagyok, kicsit szanaszét vannak a dolgok. Az élet néha megkínál valami egészen nagyszerűvel, néha semmivel, néha olyannal, ami még korai, máskor olyannal, amin már túl vagyok... Jó lenne valahová tartozni, mert úgy látom, hogy hosszú távon magas színvonalú dolgokat az állandó társulatok tudnak produkálni. Ez alatt az emberi kapcsolatokat értem, nem a kőszínházat. Viszont ha azt mondom, hogy évente 20-30 végzős próbálja megtalálni a saját helyét, és próbál boldogulni, akkor fogjam be a számat és hallgassak. Amíg társulatnál voltam, havi huszonöt előadást játszottam. Amióta szabadúszó lettem, ez lecsökkent nyolcra.

FS: Valójában a kérdésem mögött az volt, hogy szerinted jó helyen vagy-e.

TI: Szokták kérdezni, a barátaim is állandóan ezzel piszkálnak. De hol kellene lennem? Persze, jó lenne egy társulat, ahova tartozhatnék, ahol szépen, folyamatosan, nyugodtan lehetne dolgozni. De most én is egy kicsit visszahúzódóbb, szemlélődőbb állapotban vagyok. Föl kell gyűlnie egy csomó mindennek, hogy megtaláljam magam ebben a számomra is új helyzetben. Nagyon sok minden eszembe jut ilyenkor, ami mosolyognivaló is, de elmúltam húsz éves, és az a fajta régi lendület, a „mindegy-állapot” elmúlt. Azt érzem, hogy ez a „lagymatagság” előbb-utóbb azt mondatja majd velem, hogy ennek vége, valamit azonnal tenni kell, de nem gondolom, hogy rossz helyen lennék, vagy baj lenne. Majd ha anyukám megnyeri a lottó ötöst, csinálunk színházat!


Forrás: Fidelio Súgó