Fidelio Súgó: Volt már az adott életszakaszaidhoz viszonyítva ekkora feladatod?

Alföldi Róbert: Bármilyen életszakaszban is voltam, minden feladatnak ugyanakkora súlya volt... Annak ellenére, hogy a Nemzeti Színház nagyon nagy kihívás, azt sem tartom kisebb megmérettetésnek, amiben most vagyok. Az, hogy életkorilag jókor jönnek-e a dolgaim, nem nagyon szokott érdekelni. Engem mindig olyan feladatok találtak meg, amiket szerettem volna magamnak.

FS: Mázlista vagy?

AR: Egyrészt igen. Másrészt, egy indiai mondás szerint készen kell állni a szerencsére. Nagy dolog a szerencse, de tudni kell élni vele, azt hiszem.

FS: Ezt írod a pályázatban: „Egyszer adódik arra lehetőségem, hogy negyven évesen változtassak a világomon - vállalom, hogy talán idealista vagyok -, jobbá tegyem az életet, hogy Magyarország is egy valóban európai ország legyen. A Nemzeti Színház nekem ezt a lehetőséget jelenti. Engem még mindig az a romantikus, gyerekkori vágy hajt, hogy „világmegváltó” színházat csináljak.” Elég sok negyvenéves ember szeretne változtatni a világon, mégsem pályázták meg a Nemzetit...

AR: Mit mondhatok erre? Az az ő bajuk! A Nemzetinek olyan lehetőségei vannak, hogy talán hatással lehet a közgondolkodásra, példát mutathat abban is, hogy sokféleképpen gondolkodhatunk a dolgokról.

FS: Bízol a társadalomban?

AR: Teljes mértékben. A szűkebb környezetükben, a „mikróban” normálisan élnek az emberek. A „makróval” van baj. És azt látom, hogy az embereknek kezd elegük lenni: fásultak, és kivonulnak az életből, bizonyos ügyekből.

FS: Mutathat utat az általad elképzelt Nemzeti Színház?

AR: Szerintem inkább egy hangulatot, érzetet tud közvetíteni, egy gondolkodásnak a létjogosultságát, sokféleségét. Kíváncsiságot tud ébreszteni. Nagyon remélem. Tulajdonképpen ezért vágtam bele.

FS: Igencsak megosztottad a közvéleményt ezzel a lépéseddel.

AR: Mint minden lépésemmel. Arra számítottam, hogy most sokkal jobban felforgatom a kedélyeket. Amit kaptam, azt mindig megkapom, mindenért. De azt mondom mindenkinek: beszélgessünk egy év múlva. Ugyanakkor nagyon remélem, és bízom abban, hogy nem verem át magam. Drukkot érzek. Nemcsak magamban, körülöttem is.

FS: Félsz?

AR: Nem félek, szorongok. Új helyzet van, új munkahelyem lesz, új embereknek kell a szemébe nézni. Érthető, ha szorongok egy kicsit. De ez engem nem gátol, hanem stimulál.

FS: A rendezők, akiket felsoroltál a pályázatban, nem a konvencionális vonalhoz tartoznak. Lehetséges, hogy az átlagos közönség mást vár majd egy-egy előadástól?

AR: Én mondjuk Zsótérhoz vagy Balázs Zolihoz képest konvencionális rendező vagyok, és én is fogok rendezni. Azt pedig, hogy mi az elvárás egy nemzetis előadással kapcsolatban, igazából nem is tudjuk. Azt azért lehet sejteni, hogy ha a Nemzeti Színház igazgatója én vagyok, akkor az talán nem egy múlt századi színház lesz. Az említett rendezők hitelessége nem megkérdőjelezhető, és ez a legfontosabb. Azon persze rengeteget kell dolgozni, hogy a gondolataink el is jussanak az emberekhez. A Nemzeti az a színház, amelynek lehetősége van - anyagilag is - arra, hogy többet foglalkozzon a nyitottságra való neveléssel, jobban odafigyeljen erre. Mert ha bejön a néző, onnantól kezdve rendben van, akkor már lehet beszélgetni. Azt kell elérni, hogy ne legyen ijesztő, ha valaki a megszokottól eltérően fogalmaz, hanem kíváncsiságot ébresszünk mindenkiben, aki oda eljön. Ha eljön...

FS: A kíváncsiság és az elfogadás nálunk még gyerekcipőben jár, azt hiszem. Nem lesz könnyű dolgod!

AR: Én egyáltalán nem éreztem a munkáim kapcsán, hogy az emberek ne lennének kíváncsiak, még akkor sem, ha nem szerették azt, amit láttak. Biztos lesz olyan, aki be nem teszi a lábát, ha itt az Alföldi az igazgató, és olyan is, aki csak azért is eljön. Tudom, persze, hogy nehéz lesz. De az kezdésnek bőven elég, ha olyanfajta indulatokat, érzelmeket, végletes állásfoglalást vált ki egy-egy előadás, mint amit az elmúlt években magam körül tapasztaltam. Ezzel kapcsolatban abszolút béke van bennem.

Forrás: Fidelio Súgó